Végre egyedül. Nem magányosan, de egyedül. Kis lakás Tampa történelmi belvárosában, tulajdonképpen magyar szemmel nézve nem is lakás. A lakótelep betoncölöpökre állitott faházakból áll, amire azért van szükség mert nagy esők vannak és hát tulajdonképpen egész florida mocsárra épült. Az óvárosban annak idején meg aztán tényleg nem akartak kőházakat épiteni 20 méter mély alapokra. Egy szoba, kis konyha, zuhanyzó, a hálószoba ajtaja az utcára nyilik, vagyis hát ugye a telep parkolójára.

A padló nyikorog, a légkondi brutális, ha bekapcsol majdnem elmegy a világitás egy pillanatra, később rá is megy a féltve őrzőtt Vaiom képernyője. Pénzem nincs sok, veszek egy használt monitort, azt kötöm rá.

Amúgy ha apartmant keresel, az épületek  és a környék kinézete mellett legegyszerűbb ha megnézed a parkolóban álló kocsikat, az mindent elárul, mire számithatsz. Na, az én  12 éves, kissé festékhiányos Chryslerem cseppet sem lógott ki a sorból, mint ahogy a közeli benzinkút törzsközönségét - minden benzinkútnak van -  sem a jól szituált fehér középosztály alkotta.

Nem, nem volt gettó, csak kicsit más volt mint az addig megszokott kertvárosi élet.  Hozzá kellet szokni, hogy itt rendszeresen aprót kérnek ahogy kiteszem a lábam, nem túl bizalomgerjesztő alakok. Nem, nem voltak erőszakosak, ha azt mondom nem, nem kisérleteztek tovább, viszont valami eszméletlen - számomra új - angol nyelven beszéltek, legtöbbször kimerült a válaszom abban, hogy OK, meg egy mosoly. Na persze azután hogy közöltem, hogy nincs kézpénzem. Bent a kúton is mindig volt valaki, akinek éppen 25 cent hiányzott, hogy kifizesse, amit vett. Egyszer előttem állt a sorban egy srác és akkor éppen volt nálam cash, már turkáltam a zsebemben, hogy kisegitem, de az eladó integetett a fejével, hogy ne.

Ebben maradtunk. Azelőtt is, azután is a kártyámat használtam és megmondom őszintén, este 10 után már nem sétálgattam a környéken.  Nem féltem, nem éreztem magam veszélyben, de ismeretlen volt a közeg és hiányzott a közös nyelv, tényleg alig értettem őket, de ami nagyobb baj volt az én agolomat Ők aztán egyáltalán nem. Ez még később is bebizonyosodott, ha jelentős akcentusod van, mint nekem, minnél intelligensebb egy ember annál jobban megérti, még az utca egyszerű gyermekének válasza legtöbbször csak ennyi:

- Ha?

Csendesen csordogáltak a napok, dolgoztam mindenfélét. Takaritottam éjjel néhány áruházat, voltam pizzafutár, kocsiwaxoló. Nem volt sem rendszeres munka, sem rendszeres pénz, sem rendszeres barátnő. A környéken mondjuk rohangáltak 20-50 dolláros nők, de valahogy nem kivántam a dolgot. Azt emlitettem, nem nagyon jártam ki este 10 után a környékre, de ezek reggel 6-kor is kint voltak.

A nőkről jut eszembe, nem emlékszem meséltem-e?  Itt ha prostitúcióra kerül sor, ami szigorúan tilos - nem gondokodnak türelmi zónákban - tetten érés esetén a férfit is börtönbe viszik pár órára és valakinek ki kell váltania, súlyos büntetés nem jár ugyan érte, de egy bizonyos, az illető felesége, ha van, tudomást szerez a dologról.

Ez gondolom sokszor éppen elég.

Közben Tibi bevágódott egy amerikai céghez, ami  padló waxolással foglalkozott. Elég nehezen tudom leirni a lényegét, aki ismeri tudja, aki nem, nem.

Floorfinish. Ezt még a Targetos időkben megtanultuk, a lényege, hogy az áruházakban ezeken a műanyag padlókon van egy bizonyos réteg ami idővel elkopik, bepiszkolódik. Na ezt kell felszedni egy igen erős vegyszerrel, majd az újat lekenni. Igen nehéz, embert próbáló munka, de jól fizetik. Viszont nem rendszeres, vagy van valami, vagy nincs, otthon ültem, ha éppen nem Cash&Carryt takaritottam és vártam a telefont.

Sok kitörési pontot nem láttam ekkoriban, abban biztos voltam, nem akarok haza menni, de illegálisan, nem túl sok munkával, igy nem túl sok pénzzel a kilátások nem voltak biztatóak.

Na ez modoros lett, éltem hónapról hónapra és fogalmam sem volt, mi lesz holnap. Ha csak egy munkát elbukok, nem lesz elég a pénz a következő hónapra, vagy esetleg még egyre.

Igyekeztem nem sokat gondolkodni ezen, de igy utólag belegondolva borotvaélen táncoltam, hogy visszatérjek a közhelyekhez. Ráadásul már nyilvántartásba volt véve a rendszámom, mint gépjármű, amit érvényes jogositvány nélkül vezetnek. Ez amerikában nem életbiztositás.  Ma szórom a közhelyeket. De tényleg igy van, amikor vezettem többet néztem a tükröt mint előre, ha csak 3-4 kocsival mögöttem rendőrautót láttam, lekanyarodtam valamelyik bolthoz és megvártam, hogy elmenjen, ha mögöttem áll meg, mondjuk egy lámpánál, biztos a bukás.

Mai napig is hátulról ellenszélben, éjjel, ködös időben látom ha 30 mérföldes körzetben rendőrautó van. Mary mindig elképed, mikor mondom neki, mérnek, itt meg ott, jobbról, balról, egyszerűen látom és érzem, belém ivódott azalatt az 1-2 év alatt, pedig ma már maximum annyi történhet, hogy megbüntetnek 100 dollárra.

Hogy teljessé tegyem a közmondások és közhelyek körét, addig jár a korsó a kútra... ameddig Tivadar kocsikázik jogositvány nélkül. Este 10 körül volt, dolgozni mentem éppen, takaritani ugye, mikor láttam olyan 200 méterre mögöttem a sheriffet. Kétszer 3 sávos volt az út, a belsőben mentem, mert egy blokkal később balra kellett kanyarodnom, aminek külön sávja volt. Még átfutott a fejemben, hogy lehúzódok jobbra és beállok egy parkolóba, de már olyan közeli volt a balra kanyarodó sáv, igy behúzodtam oda és sajnos pirosat kaptam, sőt mi több a sheriff beállt mögém.

Tudtam, hogy kész. Úgy is lett, még mielőtt zöldre váltott a lámpa feldobta a fényjelzést és egy rövidet szirénázott.

Majd kiszólt az ablakon, hogy állitsam le a motort.

Leállitottam és vártam a sorsom. A szokásos járt a fejemben, biróság megint, esetleg börtön, deportálás? Hát dolgozni nem fogok ma. Múltak a percek mire végzett az ellenőrzésemmel majd odajött a kocsihoz.

A szokásos, jogositványt, biztositást, akár otthon, Odaadtam neki az interneten vásárolt New Yorki nemzetközi jogositványt, amin jót röhögött.

- Ez a jogositvány nem érvényes.

- Nekem azt mondták, igen.

- Szállj ki! Hová való vagy?

- Hungary, Budapest.

- Budapest? Szereted a Forma 1-et?

- Hogyne szeretném , Schumacher, Mogyoród, de nagyon is szeretem, nézem mindig - büszke vagyok magamra milyen folyékonyan hazudok, vagyis hát nem is, jókat aludtam vasárnap kora délutánonként annak idején, sőt egyszer fel is ébredtem, mikor egy idegbeteg Demon Hillt kereste orditva.

Sheriff vigyorog, az már jó jel, hogy nem hiv rendőröket.

- Hol laksz?

Mondom neki.

- OK, akkor most húzzál haza, éjjel leellenőrzöm még kétszer, otthon áll-e a kocsid, ha nem, vagy ha legközelebb vezetsz ezzel a jogositvánnyal, akkor beviszlek a börtönbe. Tudod milyen egy amerikai börtön? Nem javaslom. Tulajdonképpen már most is ezt kellene tennem. Na indulás haza és ne találkozzunk mert...

Ezer thank you és nyomás haza. Ezt megúsztam. De ez a sheriff volt, ez mindig itt járkál a környéken, 100 mérföldről kiszúrja a kocsimat, kocsi nélkül meg nem tudok dolgozni, meg semmit se tudok csinálni.

Még felhivom a főnökömet, hogy ma nem lesz takaritás. Felbontok pár sört és azon gondolkodom, hogyan tovább?

Hát, igy elsőre az jut eszembe, bérelek egy kocsit, de ki ad nekem érvényes jogositvány nélkül?

Na innen folytatjuk, ha a rendőrség és a sheriff megengedi. 

2001. szeptember 11.

Ma van a tiz éves évforduló, tiz év, de amerika nem felejt. Nem felejti az áldozatokat, nem felejti a hősöket. Én sem felejtem el azt a napot. Pár éve éltem itt. Akkortól lettem talán amerikai. Onnantól éreztem meg mi az, hogy amerikainak lenni. Akkor rohantam és tettem ki az amerikai zászlót a kocsimra. Fekete munkásként. Jó, nevezzük illegálisnak.

Éjszaka dolgoztam. Reggel jött a döbbenet. Nem értettem semmit. Valami tornyok égnek, egy hülye ukrán itt vigyorog mellettem. Mert Ő sem érti. Csak nézzük a tv-t. Félni nics mitől, messze vagyunk. De nem értjük. Már nem csak a nyelv miatt nem.

Miért? Kik? Mi lesz most?

Emberek rohannak az utcán. Harsognak a szirénák mindenhol. Egy torony összedől, a másik felé tart egy gép. Harmincadik emeletről ugrálnak kifelé. Te mit tennél? Kéredezem magamtól. Ugranál, vagy a remény utolsó csepp vérig?

A másik torony is ledől, összeomlik. A Pentagon következik.

Miért? Kik?  Mi lesz most?

Még egy gép a légtérben. Szerinted lelövik? Már lezuhant. Szerinted lelőtték?

Csak nézzük a tv-t az ukránnal.

Döbbenet. Káosz. De a hősök dolgoznak. Mentenek és meghalnak. Amerikáért, a mi amerikánkért. És Európáért a mi európánkért.

A romokon az első, hogy felhúzzák a zászlót. A mi zászlónkat.

Majdnem háromezer ártatlan ember hal szörnyet. Áldozatok és hősök.

Egyre több hir jön. Egyre több kép jön. Mind-mind egy személyes tragédia, de annál sokkal több ez.

A palesztinok zászlót lobogtatnak és ünnepelnek. Egy amerikai srác felpattan egy furgonra és Ő is zászlót lobogtat.  A miénket.

America We Stand!

Felocsudás. Az életnek menni kell tovább. Fel kéne menni New Yorkba segiteni.

Nincs rá szükség. Vér sem nagyon kell. Nincs sok sebesült. Sok halott van. Majdnem háromezer. Nem megyünk New Yorkba.

Megyünk dolgozni. Nem fognak ránk csúnyán nézni? Nem vagyunk amerikaiak. Illegálisak vagyunk. Nem néznek csúnyán, csoportokba verődve beszélgetnek.

Nem értik.

Miért? Kik? Mi lesz most?

Alig várjuk a reggelt. Nézzük a tv-t. Már megjelennek fotok a lehetséges elkövetőkről. 

Muszlimok. Itt éltek, itt tanultak, itt dolgoztak. És az életük árán is. Egész amerikában egyetlen muszlimot ér attrocitás. Amerika takarit és ébredezik. Utóljára a japánok támadtak, most tucatnyi arab. Nincs országuk, nincs hazájuk, csak vallásuk van.

Hol lehet őket megtalálni? Hol és kiken lehet bosszút állni 3 ezer emberért? Háromezer amerikaiért. Sehol. A fájdalom mellett a tehetetlenség dühe.

Sok tizezer gyertya. Sok tizezer foto mindenfelé. Sokan még reménykednek.

De a pokoli tornyokból nem volt menekvés.

A repülőkből sem.

Életemben először hallom, Oszama Bin Laden, Omar Mullah nevét.

Minden megváltozott. Felborult a béke, a nyugalom. De amerika összetartóbb mint előtte sok sok éve valaha.

Ma tiz éve történt. Háromezer civil ember halt szörnyet egy torz eszme miatt.

Az élet visszatér. A romokat takaritják. Megindul a metro. Elindulnak a taxik. Minden kocsin amerikai zászló lobog. Az enyémen is, pedig még magyar vagyok. De már amerikai is.

Újra van baseball meccs a Yankees stadionban. Telt ház.

A meccs előtt a himnusz és a God Bless America.

Életemben először könnyezek egy másik ország himnusza alatt.

Negyven évesen.

Azután a stadionban kihúznak egy hatalmas drapériát.

" MI ÉLÜNK, MI JÁTSZUNK, DE SOHASEM FELEJTÜNK!"

Na szóval ott tartottunk, hogy megszabadulva az oroszoktól övezett albérletből - nálunk néha szó szerint a spejzben is voltak - Attilával átköltöztünk Karcsihoz. Még mindig hárman egy lakásban, de inkább már Csak hárman. Mint mondtam Karcsi romániai magyar volt, mosolygós jókedélyű srác, éppen válás után. Gondolom neki is jól jött hogy harmadolódik a rezsije, nekem meg nagyon kellett már a változás, mert a litvánok által bérelt apartmanban  tényleg kiszolgátatottnak éreztem magam. Mi fizettük, de egy-két napra mindig érkeztek " vendégek ".  Papirok hijján meg nem lehetett ekkor már csak úgy lakást kivenni, ne feledjük szeptember 11-e után járunk.

Helga már együtt járt Attilával, de ugye ide a két szobásba esélye sem volt, ő pedig két másik magyar hölgy társaságában gyüjtögette a pénzét.  Ekkor ütött be a krach.

- Megnősülök - jelentette be Karcsi- de ne aggódjatok, maradhattok, és maradhat fél évig a nevemen a lakás, ha fizetitek rendesen.

- OK Karesz, kösz, naná, hogy fizetjük.

- Akkor ideköltözik Helga - örvendezett Attila.

- Tőlem jöhet -mondtam és komlyan is gondoltam, legalább a rezsi kevesebb. A hálószobának külön fürdője, gardrobja volt, én meg el voltam az én szobámban, ha otthon evett a fene, külön tv-vel internettel.

Ráadásul egy csinos, látszólag normális nőnek tünt, nagy baj nem lehet és hát tulajdonképpen nem is lett.

Odaköltözött, Attilát az uralma alá hajtotta, én meg csak röhögtem, hát igen, ilyen a szerelem. Nagyon keveset beszélgettünk, az is rövid ideig tartott, az a tipus volt, hogy én vagyok az okos, ti meg hülyék vagytok, de ebből is a rosszabb fajtából, mikor szóba kerül valami és tudod, hogy baromság és tényleg barátságosan elmondod, ez nem igy van, mert...  akkor abban a pillanatban elvonul.

Most ez viccesnek tűnik , de hosszabb távon idegesitő tud ám lenni. Meg is untam, és egyik hasonló elvonulásánál, már kinomban csak vigyorogtam, mikor Attila is el kezdett győzködni, márpedig az úgy van. Neki minden úgy volt, amúgy, de ez nem lényeg.

Én meg bementem a szobámba és rákerestem az ineterneten, kinyomtattam, mellékeltem mellé szines grafikonokat és kitettem két példányban a konyhaasztalra.

Ettől annyira megsértődött, hogy napokig nem köszönt. Az egész ügy azért is nehéz volt, mert Attia tényleg egy naiv, jólelkű srác, nem mondhattam neki, hogy hagyd már ezt a nőt, hát látom, hogy csak szopat.

Mert ez a napnál is világosabb volt, Attila vásárolt, Helga gyüjtött.

Nem nagy ügy miatt döntöttem el végleg, ahogy lejár a szerződés, megyek innen.

Az pedig a légkondi. Tudom-tudom, van aki nem birja, van aki nem szereti én floridában képtelen voltam nélküle élni, de mikor költözött megegyeztünk egy általam nagyon kompromisszumos hőmérsékletről. Nem emlékszem pontosan de olyan 3-4 fahrenheittel többre állitottuk a digitális érzékelőt, mint Karcsi idejében volt.

Az emlitett oktatásomat már nem birta elviselni, ezért jött, hogy Ő fázik.

- Tényleg fázunk -kontrázott Attila egy szál boxerben a konyhában miközben dőlt róla a viz.

- Attila, tényleg úgy nézel ki, de tudod mit, még egy fahrenheit a béke kedvéért.

 Bár már jó, ha óránként bekapcsolt a légkondi, floridában meg nagyon meleg tud lenni. És még ekkor sem volt gond, de a thermostat az pont a WC-m melleti falon, mellete az Ő ajtajuk, vele szemben a szobám.

Megyek békésen pisilni, jövök kifelé és és hallom:

- Szóljál neki!

- Jó, majd holnap.

- De most, de most!

Már elég este volt, jól lehetett hallani azon a két méteren is, amig beértem a szobámba.

Na, ezeknek mi a túró bajuk van?

Törtem az agyam és rájöttem ám, a légkondi pont akkor kapcsolt be, mikor én mentem a fürdőbe. Na mondom magamban, Helga azt hiszi én állitgatom ha melegem van. És hamarosan ki is derült, úgy van az, ahogy gondolom, egy délutáni szieszta alatt, én megyek pisilni, légkondi bekapcsol, jövök ki ezek meg kirontanak a szobából.

- Ne kapcsolgasd a légkondit - harsogja Helga.

- Velem ne beszélj hangosan, de amúgy hozzá sem nyúltam.

- De, de  hallottuk.

- Hét nézdd már meg, pont most mutat 79-et a megbeszélt 78 helyett, mert...

- Nem nézem, és berohan, ajtót becsapja.

Ha hiszitek, ha nem ezután akkor mentem pisilni amikor éppen kikapcsolt, nade ez már azért vicc volt. Tudtam, két hónap, már keresni kezdetem új helyet.

Közben azért még odaköltözött a barátnője, Ivett, a nappaliba negyediknek, arra is igent mondtam, nem számitott, ha ilyen hülye, jöjjön.

Két hét után úgy összevesztek egy parfümön, hogy Ivett még másnap elköltözött.

Rendszeresen jöttek a levelek, hogy rossz helyen parkolunk, gondoljátok, hogy nem én voltam.

Azután  egy hónappal a szerződés lejárta előtt közöltem, én nem maradok sok sikert nektek.

- Hogy-hogy nem maradsz? - ha én ezt tudom már két hónapja el mehettem volna másik lakásba!

- Hát úgy nem maradok, hogy költözöm. De Te miképpen akartál elmenni hónapokkal a szerződés lejárta előtt? Itt hagytatok volna egyedül? Vagy itt hagytuk volna mindannyian és fizette volna Karcsi a maradék időt?

- Nem érdekel, egy nagyon jó lakást szalasztottam el miattad!

- Hát miattam nem, mert...

A folytatás gondolom ismert.

Érdekes pár hónap volt, beköltöztem Tampa régi belvárosába, hát nem a legelegánsabb helyre, de végre egyedül.

És ahogy az amerikai filmek végén lenni szokott a felirat:

A történet valós, a szereplők valódiak. Attila és Helga is kénytelen volt elköltözni, ha csak egy épülettel arrébb is, mert a tulajdonos nem szerette hogy állandóan a közös teraszon cigiznek és más parkolót használnak. Egy évvel később Attila és Helga hazautaztak Helga városába és családjához, majd Helga vett egy lakást a félretett pénzéből, majd kirúgta Attilát, aki visszatért az államokba és megnősült.

Tivadarról egyelőre nem tudunk többet.

De lehet, hogy innen majd folytatjuk, és akkor mégis tudhatunk. Ha nem, hát nem.

/Marynek, harmadik házassági évfordulónkra, bár úgy sem érti/

- Van férjed?

- Nincs.

- Barátod?

- Nincs.

- Van kedved eljönni egy vacsorára?

- Mikor?

- Mikor- mikor, ma este.

- OK. Hat óra körül végzek, hol gondolod?

- Itt várlak hatkor a BBC-nél, azután valahol a belvárosban.

Történt azért előtte egy és más.  Jött  szembe nap mint nap egy vöröshajú nő a hotelben és mosolygott. De nem csak a szája, azt minden amerikai tudja, de a szeme is. Semmit nem tudtam róla, egyszer csak ott volt és azon vettem észre magam, hogy már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem. Köpni kell.

Két hónapig csak nyitogattam neki az ajtót, előre engedtem, vártam hogy jöjjön  és mondhassam: Hello Mary, how are you?

- Jól, köszönöm.

Két hónapig. Nem tudtam semmit és nem mertem közeledni, mint mikor 14 évesen a Molnár Csillába voltam szerelmes Egerben.

Azt tudtam a beszédéből, hogy amerikai, meg amúgyis, de semmi mást, és nem mertem kérdezni, én is dolgoztam, ő is dolgozott, néha találkoztunk, mosolyogtunk, neki a szeme is, én meg vártam a csodát, mint egy igazi hülye pasi.

Ha valaki nagyon akar valamit az vagy eljön vagy nem, de ekkor éppen Mary jött szembe a folyosón, én meg Gancavál a bolgár nővel dolgoztam egy rendezvényen.

- Te Ganca, tudsz valamit Maryről?

Erre kirobog a szobából - még dumálok, hogy bazmeg téged kérdeztelek, ne csináld már - de már magyaráz Marynek én meg inalok utána, hogy mentsem a menthetőt, de már késő.

Ezek már valamit susogtak. Nők.  Hirtelen nem tudom mit mondjak, ezért mondom azt amit fent, legfeljebb kiröhög, biztos voltam benne hogy családos, leszar egy magyar illegálist.

Igy kezdődött, de még gyorsabban folytatódott. Ahogy igértem, megvártam a BBC-nél, ahol ittunk valamit, azután irány a belváros, a Rock Cafe. Itt ettünk is ittunk is és sokat dumáltunk.

Majd irány haza, hát ugye haza, én a belvárosban laktam egy toronyházban, közvetlen a Hotel mellett, Ő meg ott parkolt, tehát sétáltunk egy irányba.

" mit mondjak most neki? talalkozunk holnap? igyunk még valamit a BBC-ben? fel lehet hivni valami hülye indokkal? vagy mi a túró legyen?"

De csak beszélgettünk, beszélgettünk Ő sem kérdezett semmit, én sem, ittunk még egy sört és egyszer csak nálam voltunk. Legénylakás, a sokat emlegetett matraccal.

Nálam aludt, vagyis együtt aludtunk, szó szerint. Reggel mondta, hogy most elrepül Kansasba mert a lányának esküvője van, hétfőn jön vissza.

Én dolgoztam a hétvégén és vártam Maryt, aki jött, és hétfőn újra találkoztunk a hotelben.

- Minden OK? Mit csinálsz ma este?

- Igen, rendben minden, boldog vagyok a lányom miatt.

- Vacsora?

- Miért ne? - és mosolygott a szeme.

Hétfőn éjjel azután megkérdeztem, nincs-e kedve hozzám költözni, meglepetésemre, volt.

Pár nap múlva át is hurcolta azt a 200 doboz holmiját, ami volt neki a kocsiján kivül.

Külön időbeosztásban dolgoztunk és amikor  hazaértem, minden nap azzal kezdtem, hogy benéztem a gardrobba, itt van-e még a cucca.

Ott volt. Olyan keveset tudtunk egymásról és mégis olyan közel voltunk lelkileg. Költözés előtt azért még megkérdezte, szoktam -e verni a nőket? Mondtam, nem igazán, általában pisztolyt használok és te leszel a negyedik feleségem.

- Tényleg, hozzám akarsz jönni feleségül? - kértem meg a kezét már a hét végén.

- OK. Mikor?

Második közös hétfőnkön azután elmentünk a biróságra megérdeklődni, hogy is megy ez?

Én még sosem nősültem itt, ő meg vagy 30 éve még fiatalkorúként ment férjhez, jót röhögtünk, hogy azt hitte kell valami license a házassághoz, mert igen, neki kellet annak idején mert nem volt még 18 éves.

Nahát nekünk nem kellett , azt mondta a hölgy, hogy akár most is, de kell két tanú, ami pozicióra fel is ajánlkozott két biztonsági őr. Majdnem bele is mentünk, de azután úgy döntöttünk elhalasztjuk szerdára és az én tanúm a fiam lesz, az  övé az egyik nővére a hat közül, Anna.

Esküvő meg is volt, képek láthatóak, utána  megvacsoráztunk és 10 nap után úgy tünt, mintha húsz éve együtt élnénk.

Nagy szerencsénkre/?/ a hét végén szabadok voltunk és kibújt belőlem a dzsentri magyar vér.

Menjünk el hosszú hétvégére a tavakhoz Taylorsvillebe!

- Menjünk, mondta Mary, miért ne?

Csütörtökön éjjel még tobzódtunk a szerelemben, azután péntek reggel gyógyitgattuk magunkat némi sörrel és elindultunk északnak. Valami 30 mérföld, de egy másik megye, úgynevezett száraz megye. Nem lehet kapni semmiféle alkoholt csak étteremben, sem boltban sem benzinkúton. Ennek megfelelő a rendőrség is, figyelnek mindent és minket kiszúrtak. Azon kivül hogy más volt a rendszám a kocsin és hogy a benzinkúton tudatlanul sört akartunk venni a sheriff jelenlétében, nem volt okuk rá.

Nade ez, mint mondtam száraz megye, és miután a sheriff követett még minket vagy 10 mérföldet, rám nyomta a szirénát.

Ahogy kiszálttam, az orrom alá dugta a szondát és már bilincselt is, közben jött még két másik kocsi, Maryt is megbilincselték, engem még háromszor átbilincseltek, mert azon veszekedtek melyik bilincs kié.

Bent a rendőrségen az egyik nő megsimogatta és megpuszilta a segédsheriff fejét, hogy milyen ügyes, hogy elkapott. Komolyan filmben éreztem magam.

Azután bevittek minket, ahol a már hivatalos alkoholteszt megállapitotta, hogy 0.9 ezrelék van a véremben ami meghaladja a megengedettet, emiatt öt  órára börtönbe kell mennem, azután majd Mary kiválthat.

Ebben a tudatban mentünk a börtön felé, ez egy normálisabb officer volt megengedte, hogy felhivjam a fiamat, és mondta, a feleségemmel semmi gond, legyek nyugodt. Azután megérkeztünk, rendesen rabositottak, ujjlenyomat, fotók minden oldalról, testüreg motozás nem volt, de ahogy megyek a cellám felé az első ablakából kedves nejem néz kifelé elég megszeppenve.

Két üveg sörért bevitték mint utast, szintén öt óra időtartamra.

Mondtam, Taylorsville, száraz megye.... ostoba rendőrök, kiskirályok.

Túléltük, pár órával később összeölelkezve röhögtünk.

- Na látod Mary, ilyen egy magyar nászút!

Na de Maryről még sok szó lesz, itt egy fotó az apukájával, aki megy a hadseregbe, kicsit ijedt az arca, de mosolyog a szeme.

Megjelent a louisvillei Coriere Journal cimlapján.

Anno.

Innen folytatjuk, ha folytatjuk, vagyis dehogy innen, mikor még mennénk vissza Helgához, ha egyáltalán megyünk vissza valahová.

Vettünk egy ágyat a múlt héten. Ezek az amerikaiak baromi magas ágyakon alszanak, szóval a matrac jó vastag és még alatta egy doboz is van. Maga az ágykeret olcsóbb mint a matrac, lehet ez senkinek nem újdonság, nekem az, főleg hogy ez az első igazi fekvőhelyünk.

Szinte szédülök, nem látom rendesen a tv-t, igy aztán Mary nem kis örömére vennünk kell olyan falra szerelhető tv állványt, nameg éjjeli szekrényeket, mert nem érem el a sörösdobozt ha már fekszünk, de még nem alszunk, nade ki látott már éjjeli szekrényt éjjeli lámpa nélkül?

Ha adhatok jó tanácsot, jól gondoljátok meg, hogy elvegyetek-e ameriaki nőt. Különösen Kentuckyból.

A képen  az ágy, a többi vásárlandó még előttem...

Az elmúlt három évben egy, a földre lerakott matracot használtunk, mondjuk én mindig kedveltem az alvás ilyedén formáját, de most lecseréltük az én drága hűséges hét éves matracomat igazi amerikai, új ágyra.

Mint emlitettem, az első matrac egy konténer mellől származott, a fent emiltett már a második volt, azt cigeltem magammal akkor is, amikor vége lett a Targetos történetnek és igen alaposan beleuntam abba, hogy minden éjjel más exszovjet menekültben bukjak fel a nappalinkban, ha megcélzom a söröshűtőmet a konyhában.

Ekkoriban hivott minket Karcsi, egy romániai magyar, ugyanúgy mint Miamiban, Tampán is erdélyi magyarral hozott össze a sors, aki lakótársat keresett, mivel válás után volt.

Attilával kapva kaptunk a lehetőségen, főleg hogy a lakás nagyon jó helyen volt, csendes, nyugodt, tiszta környék és a lakbért háromfelé elosztva, egyáltalán nem volt drága.

Fogtam tehát azt a bizonyos matracot, a hátizsákomat és elfoglaltam három éven belül a hetedik szállásomat, ami olyan 6-7 hónapig ki is tartott, és az is lehet még most is floridában élnék, ha nem jön Helga. De Helga jött.

Ne szaladjunk viszont ennyire előre az időben, mert ekkoriban azért történt egy-két dolog, jó is rossz is.

A rossz az volt, hogy elromlott a kocsim. Vagyis nem elromlott, hanem egyszerűen nem indult.

- Tudok egy magyar szerelőt - lelkendezett Attila.

- Hát az nem ártana, mert gondolom olcsóbb ugyan nem lesz, dehát mégiscsak magyar, csak nem szórakozik velünk.

Autómentőre fel - nem olcsó a dolog, húzni egymást tilos - magyar szerelő bekeritve, mindenki lelkes, no problem, megoldjuk, megnézzük, megcsináljuk. Mondom neki, azért mielőtt nekilátna, hivjon már fel, hogy mégis mennyi és miért?

Persze nem hiv, de hivom én.

- Sajnos, Tivadar, nem tudjuk átforditani.

- Ez rendben is van Béla, de akkor most mi legyen? - bár segédfogalmam sincs mit kellene átforditani.

- Az van hogy veszünk a bontóbol  motrot /SIC/ és beletesszük és akkor elmegy, olyan 1000 dollár körül van melóval mindennel, attól is függ mennyiért kapunk motrot bele, de több nem lesz.

- Nem lenne érdemesebb hagynom a fenébe? Két ezresésrt már kapok másik kocsit.

- Ah nem, kicseréljük, menni fog, megoldjuk.

Rágódok rajta, de ahogy átgondolom, most igy gyalog hova menjek kocsit keresni, a kocsi meg kell, mert nem tudok dolgozni, ezerért amúgy sem kapnék semmit, hát ez van, bánnya kánya, csináld Béla, igy jártam. Két nap múlva hiv, gyere a kocsiért, viheted. Attila elvisz, megérkezünk, kocsi az udvaron.

- Mondtam Tivadar, megoldjuk, ott a gép, viheted, még motort sem kellett cserélni, átforditottuk, megy mint a szél.

-Az remek - mondom én, mindenki csupa mosoly, jól jártam én ezzel a Bélával, nem hülyegyerek ez az Attila.

- Köszönöm Béla, tényleg fasza, akkor mennyi a vége?

- Hát az ezres elég lesz, amit adtál.

- Béla, azt a vásárolandó motorral együtt mondtad, de nem kellett venni, igy kicsit drágának tűnik.

- Örülj neki, hogy nem cseréltünk motort, ki tudja milyen szart fogtál volna ki a bontóból!

Ekkor elég sok minden átfutott az agyamon, de csak annyit  mondtam, hogy jól van Béla, akkor add a számlát és megyek.

- Ja, számlával kétezer lesz.

Álltam, néztem rá, gondolkodtam, se papirom se pénzem, se ügyvédem. Mit tudok csinálni?  Semmit. Beszálltam, elhajtottam, Béla meg csinált vagy 500 dollár extrát magának én meg megfogadtam, magyarhoz soha többet. És tartom is. Pedig rengeteg rendes, becsületes, segitőkész magyar van, de több a Béla.

Mindegy, kocsim van, tudok melózni, ami létszükséglet, ha csak egy nap kiesik már megérzed. Ekkoriban Home Depot takaritottam egy orosz nővel, én csak mentem a gép után, nem volt nehéz meló és nem éjjel kellett csinálni, napközben szabad voltam.

Tampán viszont van lóversenypálya. Én meg azt szeretem.

Vasárnap ki is hajtottam, csak úgy egyedül, megvettem a lóújságot, nézegettem, forgattam, variáltam, azért biztos ami biztos, hiába is van meg a szisztémám, kezdetnek megjátszottam a 2-9-11-et. Egy ért közülük célba, az is utolsó lett.

Gyuszi bácsiiii!!!!!!!!!!

Utána feltettem 15 dollárt placcra, meg ugyanannyit hármasbefutóra, trifecta box, mondja az amerikai.

És bejöttek szépen sorban, arra emlékszem a 7-es nyert, aki favorit volt, de a másik kettő, az inkább kutyaütő. Nyerni mindig jó, vert is a szivem rendesen, gondoltam, akár 2-300 dollár is lehet, ami igen jó pénz. Pár perc múlva kiirták az oszlopra: 1.235 dollár.

Ez nekem nagyon nagy pénz volt, percekig néztem a monitorokat, mondom magamban, itt biztos máshol van a helyiérték, ez nem lehet.

Lehetett. Olyannyira, hogy ki sem fizették, kellett hozzá Karcsi, mert nekem papirok nélkül ide sem adták.

Ebből lett az első Sony Vaiom és innentől nem kellett könyvtárba járni netezni.

Innen folytatjuk, ha egyáltalán folytatjuk és  remélhetőleg megismerjük Helgát is.

Menjünk akkor sorban végig a rendőrségi ügyeken, ha már belekezdtem, mielőtt visszatérünk a hétköznapokhoz. A következő két eset nem közvetlenül érintett, de részese voltam.

Talán érdekes lehet.

Ez még a targetos korszak erősen, éppen költözés után voltunk, négy magyar, három litván egy 3 szobás apartmanban, de aránylag jó helyen.

Azt hiszem Micimackótól származik az az aranyigazság, hogy a baj előtti pillanatig még semmi baj nem volt. A baj úgy kezdődött, hogy költözéskor egyikünk elveszitette a video távirányitóját. Big deal mondhatnánk és mondtuk is, 12 dollár, veszel egyet, kész.

- De ez nem lehet igaz, én sosem veszitek el semmit!

- Hát most igen, pár dollár, felejtsd el! - mondom. Úgyis mennem kell pénzt feladni, beugrunk a Targetbe és veszel egyet.

De nem felejtette el, a mai napig tudom, nem a pénzért csinálta, dehogy miért, azt nem. Valahogy maga a tény zavarta, hogy elveszitett valamit, amit nem régen vett.

- Tudom hol nincs kamera a Targetben, leveszek egy videot a polcról, odatolom ahol nincs kamera, kiveszem a távirányitót, visszateszem a polcra mint aki meggondolta magát.

- Jól van. csak gyerünk már - nagyon fel kellett adnom a pénzt otthonra, meg nem is vettem teljesen komolyan.

Elintéztem, amit el akartam és mentünk a Targetbe.

- Te most ezt komolyan gondolod?

- Komolyan hát, semmi gond nem lesz, tudom hol nincs kamera.

- Rendben, de én nem megyek veled, veszek addig csokit vagy valamit, de nem lenne egyszerűbb megvenni?

- Nem.

Egyszerűbb lett volna. Kifizettem amit vettem és vártam az ajtóban. Jött is pár perc múlva vigyorogva, már kimentünk az ajtón, irány a kocsi.

- Meg van, itt van a zsebemben!

- OK, akkor holnaptól áttérhetsz az MP3 lejátszókra - még csak vigyorogni sem volt időnk az idióta humoromon, mikor egy biztonsági őr megfogta a vállát, megmotozta, kivette a zsebéből a távirányitót és visszakisérte az épületbe.

Csak álltam ott, mint egy szobor és azt sem tudtam, most ilyenkor mit csináljak. Mobil telefonom még nem volt, a kocsi kulcs nem volt nálam, a lakásunk legalább 5 mérföldre, angolom szinte nulla. Rémlett a telefonszámunk, de biztos nem voltam benne és nem volt 25 centesem sem. Visszamentem a Targetbe váltani, az első pénztáros visszautasitott, hogy Ő nem tud váltani, nem tudja kinyitni a fiókot. Már éppen azon gondolkodtam vennem kell valami olyasmit amiből kell neki visszaadni quartert, mikor a másik pénztáros megszánt és felváltott egy 1 dollárost.

Éppen telefonáltam haza, mikor láttam, hogy jön a sheriff, azután jöttek a srácok is és vártunk. Olyan egy óra múlva engedték el, felvették a jegyzőkönyvet, nem is húznám innen sokáig. Biróság elé állitották, megbüntették olyan 3.000 dollárra és közmunkára itélték ami abból állt, hogy hétvégenként meg kellett jelennie egy bizonyos helyen, ott összeszedték a dolgozókat és kivitték szemetet szedni az autópálya mellé. Valamint természetesen ebben a Targetben elveszitette a munkáját.

Drága távirányitó volt.

A következő történet, főleg utólag, elég mulatságos. Ülünk hárman a nappaliban, nézzük a tv-t, mikor kopogtatnak.

- Police!

Na ez  igen, megyek nyitni az ajtót, fejemben cikáznak a gondolatok, deportálás, börtön , mi történt, de azután nyitom, mert nyitni kell. Két jó kiállású officer áll az ajtóban.

- Bemehetünk?

Na erre mit lehet mondani? Naná, hogy be, és be is jönnek. Nézelődnek a nappaliban, mi ülünk mint verebek a dróton, nézik az arcunkat, kérdeznek ezt azt.

Ki lakik még itt, ki van itthon? Felét sem értjük, de világossá tesszük, hogy jelen pillanatban mi hárman vagyunk itthon. Nem agresszivek, nem kérnek igazolványt csak kérdezősködnek, azután rátérnek arra, amiért jöttek. A szomszéd bejelentette, hogy tegnap éjjel itt verekedés volt. Innentől hevesen tiltakozunk, röhögünk, mi azután soha. Sérülést nem látnak, a nappali nincs összetörve, úgy mennek el, ahogy jöttek.

Azután ahogy oldódik a feszültség úgy kezdünk el röhögni.  Előző éjjel itt volt Chris, az amerikai haver és hát kicsit söröztünk, volt néhány spangli és jó hangulat. Chris egy tipikus amerikai fiatal srác, szivesen járt hozzánk, mert leesett neki egy kis ingyen fű, meg egyáltalán érdekes volt neki ez a pár európai figura és szeretett szerepelni is. Köztünk, mint amerikai, királynak érezhette magát.

Szóval előző éjjel eljátszott egy komplett jelenetet egy Al Pacino filmből, jó hangosan, utánozva a szinészt, beszélt kábiotószer hegyekről, csapkodta az öklével a tenyerét, ha az akciós részhez ért és mivel komoly sikere volt ezt többször megismételte.

Mi meg csak röhögtünk, kell-e magyarázni miért?

Másnap reggel  a szomszéd feljelentett, hogy verekedés volt nálunk, a rendőrök meg kijöttek szétnézni.

Na, legközelebb már tényleg visszatérünk a Target utáni időkre, de még majd lesz Police III-IV is - mert azok már komolyabban érintettek-,  ha lesz legközelebb. 

Harminc évig nem volt dolgom velük. Na jó, egyszer nem volt bekötve az övem, azután még valamikor ' 80-ban kiemeltek egy P. Mobil koncertről, állitólag sokat ittam. Kértem egy kis türelmet és hátra mentem a művelődési ház mögé - keresem az irodalmi kifejezést, de nem találom - hányni, majd visszatérve a bejárathoz még a koncertre is visszaengedtek.

Igy még pont elkaptam az Utolsó cigarettát. Azután meg az idézést a rendőrségre, kihallgatásra. 

 /hehe Maleczky hiányzik a széléről/

- Tivadar, az a meglátásunk, hogy maga a Berva lakótelepen rendzett P. Mobil koncert idején kábitószert fogyasztott - kezdte Áncsán százados, akinek a fiával együtt vizilabdáztam . Bandit, a fiát, úgy kell elképzelni, hogy egy kifejezetten lusta dagadt kis srác volt és ma, úgy tudom Ő az OB I-es csúcstartó a mérkőzések számát tekintve.

HA akkoriban nem hagyom abba a polot, még olimpiai bajnok is lehettem volna, mert ugyan nem voltam a legjobb, de tehetségtelen sem. 

- Tessék?

- Ilyen gyorsan kijózanodni nem lehet, ahogy maga kijózanodott.

- Ezek szerint lehet.

Abban az időben annyit tudtam a kábitószerről, hogy hülyegyerekek technocolos vagy kales zacskót húznak a fejükre. Meg is úsztam egy irásbeli figyelmeztetéssel. Itt el kell árulnom, életem első marijuanás cigijét éppen Tampán, Targetos koromban szivtam el, túl a negyvenen. Áncsán elvtárs már gondolom nyugdijas és megbocsájtja nekem. 

Most jut eszembe, még a könyvelési dolgokkal kapcsolatban volt egy házkutatás is nálam, de azt elég gyorsan lerendeztük. Odaadtam az összes nálam lévő pénztárkönyvet és naplófőkönyvet, számlát - nem volt sok - és álltam mindenek elé.

Nehéz volt ám.

Nagyon nehéz.

Egyrészt hibás is voltam, másrészt ez lelkiismereti kérdés is, hogy esetleg kenhetek-e mindent a volt barátomra, aki már nem él? Ma is úgy érzem, nem voltam ártatlan ugyan, de úgy jártam el, ahogy kell, mind az ügyfelekkel, mind Lajossal szemben. Alapjában véve viszont az amerikai rendőrökkel ápolt viszonyom volt a blogbejegyzés célja, erre kiderül, otthon sem voltam nárcisz.  

Ha ezeket elolvasnám , nem lennék jó véleménnyel magamról, ezért nem is olvasom el, csak irom. 

Az amerikai rendőr felfogása alapjaiban különbözik a magyar rendőrétől.

Alapjaiban.

Még most sem vagyok benne biztos, hogy értem-e a rendszert, amiben mozog az agyuk, de közeledem hozzá, az valószinű. Mielőtt belevágnék, el kell mondjam, Mary a közel 50 éve alatt egyszer került velük nexusba, egy sima gyorshajtás miatt, amit máig tagad, váltig állitja, hogy a mellette haladót mérték be. Vagyis miket beszélek....

Kétszer. Másodszor a nászútunkon, de erről később, mert ezidáig az volt az utolsó ügyem velük. 

Közkeletű tévedés, hogy az amerikai rendőr nem állit meg csak úgy, vagyis tényleg nem állit meg csak úgy. Az ilyen rutinellenőrzések, bár léteznek, nem gyakoriak, elenyésző a számuk, az, hogy mondjuk egy gyalogos rendőr integessen, az teljesen kizárt, főleg hogy én még nem láttam igazi rendőrt gyalog. Viszont simán megállit, ha gyanús vagy valamiért, és az én torturám is igy kezdődött az officerekkel, sheriffekkel, birókkal. 

Lássunk neki. 

Az első találkozásom egy amerikai rendőrrel megközelitőleg 2 hét után történt, amikor reggel hatkor kimentem kávézni a szomszédos kisboltba, ami 7-kor nyitott. Sötét volt még, én meg gyanús lettem, betörőt feltételezett, mert ugyan ki jár floridában szombat reggel 6-kor gyalog? Általában betörők, vagy én. 

- Mit csinálsz itt? - kérdezi a hóna alatt egy hatalmas elemlámpával.

Már csak gondoltam, hogy ezt kérdezi, mert mi mást kérdezhetne?

Hosszas magyarázkodásba kezdtem, amiből meggyőződésem szerint a coffee-n kivül semmit nem értett, de miután megmutattam az ID-mat, utamra engedett. Én meg húztam is be a kis motelomba és dicsértem magam, hogy nem a melós ruhámban mentem ki.

"Mert tuti akkor elvitt volna az imigration."

Ma már röhögök ezeken, de akkor mi nagyon izgultunk, ha rendőrt láttunk, bár tulajdonképpen egyáltalán nem foglalkoztak a bevándorlókkal. A dolguk a rend fenntartása. Mostanában azért van állam, ahol változott a helyzet.

A második találkozást szerintem meséltem régebben. Ültünk a platón a Ford truckon vagy nyolcan, mikor mellénk állt egy motoros rendőr és el kezdett beszélgetni a főnökünkkel. Mi teljesen biztosak voltunk benne, hogy most félreállit minket, elkér mindenkitől minden papirt, meg a kocsiról, mi meg megyünk haza. De ahogy zöld lett, lendületből elhajtott.

- Főnök! Mit akart a zsaru?

- Nyugi, csak szólt, mennyek lassabban ha emberek vannak a fedélzeten. És mentünk tovább, a Hilton tetejére.

Szigetelni.

Még hatszor volt dolgom velük, hatodjára sikerült bekerülnöm egy amerikai börtönbe öt kemény órára. De erről, meg az előtte való ötről csak holnap. És most biztos, hogy lesz holnap, mert már kész van.

Utána majd meglátjuk.

Vác.

Három betű, egy város.

Megmondom őszintén, nem hogy soha nem voltam előtte Vácon, de még csak eszembe sem jutott mikor a váci úton vezettem, hogy  ha megyek tovább, akkor ennek az útnak a végén Vác van.

Sokszor gondoltam arra, hogy legalább háromezer oldalas regényt tudnék irni, aminek minden oldala úgy kezdődne, HA....

És utána latolgathatnám az esélyeket amiket megragadtam, amiket eltoltam, amik mellett elmentem. Egy egész szövevényes fikciót fel lehetne épiteni a sok HA-ból, terjengene szét mint egy családfa és minden ág egy új és újabb ha-ból ágazna szét.

A dolog végleg el volt döntve, a hátizsákom felpakolva, útlevél és pár ezer dollár zsebben, irány amerika!

Amerikába Budapesten keresztül vezet a legrövidebb út, Egerből nézve a dolgokat.

És akkor áll az ember, vagy annak fia, a Keleti Pályaudvaron és tudja, itt vagyok, mehetek, rajta.

De valahogy mégsem akar.

Ha, akkor Ferihegyre veszem az utam....

De nem vettem, elindultam a nyugati felé, senki ne kérdezze miért?

Mehettem volna délnek, tényleg nyugatnak, rögtön Amerikába, vártak Venezuelába, én meg elmentem a  nyugatiba.

Felszálltam egy vonatra, majd egyszer csak ott voltam Dunakeszin.

Nem tetszett.

Átbuszoztam Vácra.

Nem tetszett.

Jó , akkor vissza keszire, keresek egy hotelt- motelt, bármit, albérletet, bár erre nincs időm.

De Dunakszi megint nem tetszett, Vác jobb volt.

Most megint vonat, irány Vác, a szándékom végleges, pár napig Vácon maradok, még nem tudom hol, de Vácon.

Ahogy kijövök az állomásról szemebe ötlik egy tábla:

Mini Panzió.

Na ilyesmi kell nekem, gondoltam, kövessük az irányt. A panziós alapos ember volt, szinte minden saroknál jelezte egy tábla, merre menjek, de mondjuk olyan fél óra után egy hátizsákkal megterhelve, igen nagy hőségben, ez nem öröm.

Egy idő után már szinte a kalandvágy vitt tovább, az nem létezik, hogy a sok tábla után nem lesz egy panzió.

Lett.

 De ha az állomásnál tudom, hogy ez 6-8 kilométer hegynek felfelé, akkor valószinűleg fogok egy taxit.

De ugye, nincs ha.

Vagyis dehogy nincs, az egész életünk sok nagy HA-ból áll.

Megérkeztem hát a Deákvári motelbe, és sosem gondoltam volna, hogy ezzel további 2 évet ott fogok tölteni, nem is akárhogyan.

Pedig ott maradtam két évet, Vácon.

Ha Ferihegyre veszem az utam, ha inkább Dunakeszi tetszik.....

Két hét után, én sem tudom miért de úgy döntöttem, maradok én itt egy darabig, ezért kibéreltem egy lakást. Ebben az időben még kicsit dolgozgattam Pesten is, úgy gondoltam, maradok pár hónapot.

Az igazság az volt, hogy féltem elindulni.

Egyre inkább belaktam a várost, belaktam deákvárt, kezdtek megismerni mindenhol, bár érdekes jelenség lehettem, valaki jött a semmiből és most itt van.

És villamgyorsan jöttek a szerelmek is, először Zsuzsa, természetesen egy pultos, mert hol ismerkedik egy magányos negyvenes férfi?

Még előtte egy gyönyorű nő a belvárosi kávézóban. Tőle megijedtem, pedig ki tudja, ha...?

Györgyitől nem ijedtem meg, egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy Ő lesz a szerelmem, csodálatos volt, vibrált, élt, ragyogott.

Én meg elég lelakott állapotban voltam, ráfért kis munka a fogaimra, meg úgy általában.

Észre sem vettem hogy kellek neki, ma sem tudom miért?

Jártam a Sport Presszóba, láttam ezt a tüneményt és még álmomban sem gondoltam, hogy vele fogok élni két évet.

Zsuzsát is szerettem, de hát Györgyi volt az igazi.

Azután sok minden történt, voltak nagy háborúk és kis harcok, egyszer nagyon unfairul viselkedett a fiammal, azzal eldőlt minden.

Nem a fiam miatt, az unfairség miatt.

Előtte azért elfogyott a pénzem, ezért elmentem egy kőműves mellé maltert és betont keverni.

Ez volt Viczián. Korrektül fizetett, rendes pasi volt, de sohasem tudta elfogadni, hogy hiába dolgozom neki és hiába Ő fizet, azért az nem úgy van mindig ahogy Ő szeretné.

Frusztrálta a dolog.

Ma is úgy érzem jó munkásembere voltam, de ezt nem tudta legyőzni magában, hogy a segedmunkása jelentősen magasabb szinten áll bizonyos dolgokban.

Pedig csak Őt zavarta, engem nem. Tökéletesen megtanultam maltert és betont keverni.

Ma is büszke vagyok arra a Deákvári házra amit a kezdetektől együtt épitettünk, ez tényleg maradandó alkotás.

Az mondjuk hétköznapi jelenet volt az Újhegyi úton, hogy januárban éjjel egykor Györgyi egy konyhakéssel félmeztelnül rohan utánam a hóban én meg boxerben menekülök.

Erre a szomszédok már fel sem kapták a fejüket.

Vicziánnal történt válásunk után Györgyi édesapja felvett maga mellé bútorszállitó asszisztensnek. Szerintem ott is maximálisan megfeleltem, de valahogy mindig viseltem azt a terhet, hogy  a szerelmem szülei elfogadnak, de nem szeretnek.

Mondhatnánk, kit érdekel, dehát igen, érdekelt.

Na nem, nem emiatt ment tönkre a kapcsolatunk. Sok volt a  "HA" és még a pénzem is elfogyott.

Ráadásul Györgyi láthatóan beleszeretett egy másik, nálam fiatalabb, jobb képübb és gazdagabb fiatalemberbe, ami nem esett jól.

De remélem boldogok.

Györgyi édesanyja, Borika tartotta össze a családot, én jobban szerettem, mint Ő engem, de Ő is megpróbált, csak nem ment neki.

Sajnos úgy tudom meghalt, csak annyit tudok innen üzenni, egy angyallal több a mennyországban.

Én viszont ott álltam 2 év után egy vas nélkül, és tudtam, na Istentől kaptál még pár  "HA"-t, de nem éltél vele.

Tudod merre van Ferihegy...

Tudtam.

Még ennyit el akartam mondani Vácról, sőt még lehet vissza is térek, érdekes 2 év volt.

A múltidézést folytatjuk Tampáról megint, ahol az anyagi helyzetem tökéletesen hajazott a vácira abban az időben, ahol megszakitottam amerikai életem folyamát, ha folytatjuk egyáltalán.

Ezt a bejegyzést tegnapra terveztem és leginkább, kicsit megtörve a történések szabályos menetét, a honvágyról szólt volna.

De szólni fog arról is, ha van olyan.

Az élet  közbeszólt, Mary fia, John, Afganisztánban van, egy helikopter fedélzetén dolgozik. Azt a munkát kell elképzelni, mikor a nyitott ajtónál a vietnámi, afrikai, kambodzsai háborukról szóló filmeken a katona ül a géppuska mögött és figyel.

A moziban lő is, itt nem jellemző, az amerikai hadsereg inkább rendfenntartásra törekszik és a hadsereg katonái legszivesebben mennének haza.

Éppen a napokban közölte Obama elnök, hogy jövő nyártól elkezdik a hadsereg kivonását, mondjuk ezt mondta három évvel ezelőtt is, a választási kampányban és mily érdekes 2012 őszén elnökválasztás lesz megint.

Az első, amin már én is szavazhatok.

Nade most tényleg bizzunk benne, hogy levonulunk onnan, túl sok pénzbe van, még több életbe minden látható eredmény nélkül.

Nehéz is úgy eredményt elérni, ha tulajdonképpen senki nem tudja, mi is a cél.

Szóval John Afganisztánban van, ez az utolsó éve a szerződésből és szombaton lezuhant a helikopterük, vélhetően nem nagy magasságból, mert a személyzet megúszta komolyabb sérülés nélkül.

Részleteket még mindig nem tudunk, a drótok égnek, rendesen felboritotta ez az esemény a nagycsaládunk életét, a lényeg, már tudtunk vele beszélni, jelenleg megfigyelés alatt tartják.

Peti jutott eszembe - nem a camarós, hanem a hantás - aki még az iraki háború alatt kérdezte:

- Te belegondoltál abba, hogy ahol mi élünk, ez az ország háborúban áll?

- Nem.

És tényleg nem gondoltam bele előtte. Jó, jó, tudom más úgy háborúzni. hogy van a front, meg téged is lőnek, lőhetnek, mint hogy a tieid a támadó fél és esély semmi, hogy az ellenség jön és elfoglalja Washingtont.

De azért mégis furcsa érzés volt.

Mint ahogy furcsa érzés volt, hogy nincs honvágyam, mert nem volt és most sincs.

Kicsit más helyzetben voltam, mint egy nagy családos kényszerdisszidens, mert a közeli családomból édesanyámon kivül senki nem maradt otthon. Ő meg jöhet amikor akar, bár most mi akarunk menni haza, főleg Mary unszolására. Jó, nem tagadom én is kiváncsi vagyok mi minden változott, de nincs bennem az a kényszer, hogy haza kell mennem legalább látogatóba

Ez az igazság, minek szépitsem. Kicsit annyiban is más volt a helyzetem, hogy mielőtt kijöttem, elköltöztem egy számomra teljesen ismeretlen városba, Vácra, ahol ugyan belerohantam egy teljesen váratlan és viharos szerelembe, de igazán nagy baráti köröm nem alakulhatott ki 2 év alatt, viszont a 2 év elég volt, hogy eltünjenek a régi barátok.

Nem mondom, hogy sosem gondolok rájuk, hogy sosem jut eszembe valami, hogy sosem álmodom a szülőhazámról, de tényleges hazaköltözési kényszert nem, hogy nem érzek , de el sem tudom képzelni.

Ettől még sokszor rám jön, hogy magyar kaját kell főzzek, magyar könyvet olvassak, ha tudok magyar mozit nézzek, az első megtakaritott pénzemből computert vettem és azóta is minden nap legalább egy órát a hazai oldalakon lebzselek, de tényszerűen nem akarok haza menni. Ez tény.

Talán, ha egyszer, több éve történt, hogy még a gondolata is egyáltalán felmerült. Vezettem hazafelé, fáradt voltam, a légkondi rossz volt, minden iskolabuszt és minden piros lámpát kifogtam, a rádióban röhécseltek és a humorból jó, ha minden tizediket értettem, és akkor tényleg hangosan megkérdeztem magamtól:

- Mi a túrót keresek én itt?

Azután hazaértem, lefeküdtem és kialudtam a honvágyamat. Valamelyik nap csodálkozva hallgattam a nővéremet, hogy haza akarnak költözni.

Szóval nem vagyunk egyformák, sosem tudhatom mi lesz a jövőm, simán tudnék otthon élni, az a hazám, de meggyőződésem, engem itt temetnek el.

Ott hagytuk abba, hogy a Target megszünt létezni, egyik reggel szokás szerint befejeztük a munkát, mikor megjelent 3 mexikói a főnökükkel és szépen kezdték átvanni a takaritási eszközöket.

A litvánok erről elfelejtettek értesiteni minket, gondolom szerették volna, ha az utolsó napig melózunk, amit meg is tettünk.

Azt a minimumot talán nem kell a javukra irnom, hogy a pénzünket végülis kifizették.

Mikor megkérdeztük:

- Akkor most hogy?

- Sehogy, menjetek haza, Magyarországra! - volt a válasz, és bár később még találtak kisebb munkákat nekünk, de ez a hajó láthatóan elúszott.

Olyan 800 éjszakaát dolgoztam a Targetben, havi ezeröt, később ezerhatszáz dollárért és ez alatt az idő alatt pontosan 6, azaz hat szabadnapom volt.

 Több mint 2 év 6 szabadnappal, a számlám ennek ellenére nem volt túl vaskos, rohangáltunk munka után, ami papirok nélkül nem éppen egyszerű, de valami mindig sikerült.

A litvánok  által bérelt lakásból leléptünk Attilával és folytattuk a harcot, ha nem is helikopteren.

De erről csak legközelebb, ami vagy lesz vagy nem.

Nem könnyű az elkövetkező 2 évről irni, mivel egyrészt sok minden történt, másrészt szinte nap mint nap ugyanaz.

Mint emlitettem, előléptem szőnyegessé ezzel megszabadulva a WC-től és rányomulva a nem kis alapterületű  Targetos szőnyeghálózatra.

A következő két hónap tehát porszivózásból állt éjjelente és bufferolásból.

Volt még egy műszer, amit a litvánok petufkának hivtak, angolul talan side by side / ?  /, ami a kárpiton keletkezett foltok eltávolitására szolgált. Volt belőlük bőven, mármint foltokból.

A bufferrel a padlót fényesitettem  a mosás után, jó hangos, PB gázzal működő szerkezet ez.

A gázpalackok értelemszerűen az áruházon kivül egy ketrecben tárolódtak a robbanásveszély miatt.

Ide tartozik egy  érdekes történet, nekem legalábbis furcsa volt az egész. Egyik este a szokásos 10 órás időpontban megérkeztünk .

Már messziről láttam  a két rendőrkocsit, álltak a parkolóban a szokásos helyzetben, ahogy beszélgetni tudnak. Probléma semmi, én hajtottam a ketrechez a palackokért, hátul a birgádom, Marija, és Tibor ,   kiszállok hogy veszem ki  a gázt, abban a pillanatban megindulnak és szabályosan körbefognak a két kocsival.

Nehéz leirni a párbeszédet.

- Mit csinálsz?

- Itt dolgozok, veszem ki a palackot - de akkor még nem nyitottam ki a ketrecen függő lakatot.

Sok általam nem értett kérdés következett, a társaim lapitanak a kocsiban.

De én csak mondom a magamét.

-I'm working hear, I have social security card .

A kutya nem kérdezte ezt, és még életemben nem láttam ilyen kártyát, de valamit mondani kell.

Kérdések, kérdések, nem értem.

Mondom nekik, itt a bejárat 40 méterre, menjünk be, ott azok tudják én itt dolgozom.

De ezek csak kérdeznek.

Végre megértem, arra kiváncsiak van-e kulcsom a ketrechez, azt hiszik lopni akarom a palackokat a szemük láttára.

Gyorsan előveszem  a zsebemből, kinyitom a lakatot. Mindeki boldog.

Nem is kérdeznek semmi mást,  beülnek a kocsiba és elhajtanak.

- Azt hittem első nap vége az amerikai karrieremnek - sóhajt Tibor, mert ez volt az első napja, szőnyegesként.

Akkor még nem tudtuk, sem rendőrt, sem  sheriffet nem érdekel a státuszunk, ezek csak hülyének néztek minket.

Mint ugye kiderült , ekkor már Tibor a szőnyeges, Marija pucolja a klotyót és én vagyok a supervisor.

Mitöbb előtte megvettem életem első amerikai kocsiját, egy Chrysler Lebaront, mert mint supervisornak ekkor már szükségem volt rá, én szállitottam az embereimet, 100 dollárral emelkedett a bérem,  a csapat  ha egy nagyobb lakásban is, de együtt lakott.

A  kocsit 2000 dollárért vettem, öreg járgány volt, se nem sportkocsi, se nem kisbusz.

A  kijövő magyarok általában kisbuszt  vesznek, sosem értettem miért, ez valami genetikus dolog lehet, na az enyém sem volt nagy szám, de nem vágytam 8 személyes Van-re.

Elmentünk a dealerhez, tetszett a belseje, gondoltam valami öregasszonnyé lehetett, mert megkiméltnek tünt, meg ezt a tipust talán kedvelhetik, agyaltam.

Kipróbáltam, mentünk olyan 10 mérföldet, pipec volt. Letettem a pénzt, felvettem a kocsit és olyan tiz mérföld múlva erős gőzsugár tört elő a motortérből.

A hütő lukas volt. Garancia semmi.

Hosszas alkudozás után megegyeztünk, ha szerzek hűtőt, ingyen kicserélik, ez volt a maximum és én szereztem is egyet 50 dollárért a bontóból, majd ezután még 4-5 évig szolgált a kocsi, bár egyszer még ráköltöttem 1000 dollárt, hála egy nagyon jóindulatú segitőkész amerikai magyarnak.

Az otthoni élet sem volt bonyolult, egy kifejezetten erős házirendi pont volt:

Aki főz, nem mosogat!

Mert ebben az időben, még igényeltük a magyar kaját, ráadásul megfőzni egy csülkös bablevest igen olcsó volt, és Camaros Peti igen jó szakácsnak bizonyult, ezért keveset mosogatott. Mondjuk egyik titkos varázsfegyvere az otthonról küldött Vegeta volt.

Nem emlékszem, hogy a kaján kivül ebben az időben hiányzott volna valami otthonról, tettük a dolgunkat, én már supervisorként, ami lehetővé tett néhány óra alvást a fitting roomban, már egész jól elbeszélgettem a benzinkutassal, ha mentem sörért, kijártam az oldsmari lóversenypályára és a második héten 15 dollárra nyertem 1200-at, amiből megvettem első laptomomat, egy Sony Vaiot, mert az igazsághoz tartozik, a kaján kivül azért hiányoztak a hazai ujságok is.

Ezután ez is meg volt. Érlelődött bennem a külön költözés, mert jó-jó, hogy elvagyunk, de nem vagyok már tizenéves, ráadásul akkor sem voltam kollégista.

Kell ehhez még némi pénz és idő, de már tudtam menni fog, ha nem is teljesen egyedül, de menni fog.

Attila volt a legszimpatikusabb, neki vetettem fel a dolgot, ennyi pénzért ketten is lakhatnánk egy két szobás apartmanban és nem kellene tök ismeretlen ukránokon átlépkedni a nappaliban, mert ez a lakás, már mintegy elosztó központként is működött.

Eleinte nem volt túl lelkes, szerintem Ő is öregnek tartott, voltam ugye 41, Ő meg most annyi, de  azután belevágtunk.

-Tényleg , Attila, Camaros Peti most hogy 41 vagytok, szerintetek ez öregség?

A kérdés koltői, nekik, most az 51 öreg.

Szóval elköltöztünk Attilával, jött Helga, bár ne jött volna, elveszitettük a Targetos melót és néztünk ki a fejünkből.

Szokás szerint egy kis szines a múltból:

http://logout.hu/cikk/futokaland/teljes.html

De erről már csak legközelebb, mert ha lesz legközelebb, akkor feltétlen innen folytatjuk, vagy máshonnan.

Új város, új társak,  új életforma.

Sokan mondják, és gondolják, hogy amerika mobil, a lakosság költözik , ha akar, a jobb munka  remenyében. Ez tulajdonképpen igaz is, de az is igaz, minden költözés egy új élet, de minimum újrakezdés.

Jól hangzik, hogy bezzeg az USA-ban, ha nincs munka, akkor fogod magad, bepakolsz a UHAUL-ba és oda mégy ahol van, amúgyis csak bérled a lakást, hipp-hopp kezded újra.

Fiatalon, nagyon fiatalon, majdnem igy is megy, de később azért nem ilyen egyszerű ám.

Egyrészt van akinek eleve saját tulajdonú háza van, azt, ha költözni akar, nem könnyű árában eladni, de ha maradunk a köznépnél, az apartmant bérlőknél, akkor sem úgy van, hogy hopp, itt egy jó állás és lépünk két állammal arrébb.

Először is a bérelt lakás legalább egy évre szól, tehát időhöz vagy kötve, előtte is fel lehet mondani, de elég komoly anyagi áldozatot követel.

Másodszor, el kell költözni.

Egy költözés, ha veszünk 4-500 mérföldet -ami átlagos - legalább 2.000 dollár, de ekkor még csak a technikai részét oldottad meg. Magyarán a bútoraid a célállomáson vannak és mindent sajátkezüleg intéztél, mint pakolás, teherautó bérlése, vezetés.

Azt nem is emlitve, hogy a tényleges hurcolkodás előtt, legalább 2-3 napot el kell tölteni a leendő városodban, személyes munkahelyi interju, az új lakás kiválsztása , a szerződések aláirása végett, ami generál két éjszaka motelt, utiköltséget, három nap elvesztett munkabért. Ez ugye jó esetben duplázódik, mert férj-feleségnek jelen kell lennie.

Azután jönnek a járulékos költségek, amikor a teherautórol már lepakoltál.

Általában két havi bérleti dij a lakásra és a security deposit, ennek összege nagyon változó.

A keleti part  néhány városát ismerem, mint Miami, Tampa, Lousiville és Asheville, itt a  havi rent, ha normális helyen akarsz lakni, olyan 700 dollár körül kezdődik. Erre jön még az a bizonyos deposit az esetleges károk rendezésére 3-400 dollár értékben.

Az áram átirása a nevedre 300 körül van, mig a rendszám is üti a kettőt.

Magyarán a mobil amerikaiak, ha csak egy házaspárról beszélek, mivel ezt a részét ismerem, a költözésbe 7-8000 ezer dollár alatt bele sem tudnak vágni, gondolom ha van még két gyerek, az nem csökkenti az összeget.

Márpedig nagyon sok amerikai van, akinek nincs ennyi pénz a számláján. Hangsúlyozom még egyszer, fiatalok mozognak rendesen, nem túl nagy ingó vagyonnal egy kocsival, ha összeállnak ketten-hárman egy ilyen költözés meg van fejenként egy ezresből.

Mozognak is, sokkal inkább mint otthon.

És akkor még nem beszéltem a többiről. Átlagamerikai, ha munkahelyet vált, újra kezd mindent, nulláról indul a szabadság,- ami egyébként az első év után 5 nap- a betegszabadság, új biztositást kell kötni, de még ekkor sem lehetsz biztos benne hogy maradhatsz, mert a három hónapos próbaidő a normális mindenhol.

Van ám költözés amerikában dögivel, de nem olyan egyszerű, mint sokan képzelik, főleg ha államot is váltasz, nem beszélve arról, ha családod is van.

Tiz-húsz éves munkaviszony mellett nagyon meg kell gondolni, mert rengeteg pénzt veszitessz, itt nagyon megbecsülik a kommunizmus  vége felé kigúnyolt törzsgárdát és nem jelvényekkel, hanem komoly pénzzel, nyugdijhozzájárulásokkal, nem tudom máshogy leirni, sok a benefit amit elveszitessz , ha váltasz.

Ennyit a nagy amerikai szabad költözésről.

Ami van, működik, létezik, az újrakezdésre sokkal nagyobb az esély mint otthon, de közel sem egyszerű.

Olyan 25-30 felett kalandvágyból már kevesen mozdulnak, ha nem kényszerülnek rá, igaz sokan rákényszerülnek és nem ijednek meg tőle, mondjuk egy Győr- Debrecen  távú költözés nem jelent egy pillanatig sem problámát, főleg ha államon belül marad a dolog.

A mi hurcolkodásunk Kornéllal a legkevesbb gondot sem okozta, csak a buszjegyet fizettük.

Persze ennek fejében nem is ott laktunk, ahol akartunk, hanem amit béreltek nekünk.

Az első hónap után komoly előrelépésre tettem szert, mert szőnyeges lettem, ami továbbra sem egy karrier kezdete, mert minden éjjel fel kell porszivózni egy hold szőnyeget, de mindenképpen előrelépés a klotyótól.

Kis lépés nekem, de nagy lépés a szartól.

Persze még mindig nem az a helyzet, amiről Juhász Irma magyar óráin álmodoztam, hogy mi is lesz velem, ha kijutok amerikába.

Ha már szőnyegnél tartunk, még el kell mesélnem két dolgot. Még WC-s koromban az ékszerész volt a szőnyeges,  a targetben az ékszer-rúzs - kozmetikai cuccok egy helyen vannak és szőnyegen, igy ekkor a román fennhatosága alá tartoztak. Ő úgy értelmezte a dolgot, hogy amit a földön talál az tulajdonképpen az övé, igy éjjelente begyüjtött 2-3 szemspirált és 4-5 rúzst a zsebébe, néha akadt 1-2 leesett félfülbevaló is.

Szóval szemérmetlenül lopott, amivel tulajdonképpen minket is állandó veszélyben tartott.

Volt mikor nagyon közel állt a lebukáshoz, de mindig megúszta.

Remélem a felesége a 3452 rúzs hatására megenyhült és visszatért hozzá, de akkor ez nem volt vicces.

A másik szőnyeges story ami eszembe jut hirtelen már később történt, akkor már főnök voltam, mikor Tibi az új szőnyeges, amúgy fiatal huszonéves tanárember, gyanúsan sokáig porszivózta a frontcarpetot.

Mentem is.

- Mi az istent csinálsz egy órája itt?

- Főnök, porszivózok, de ez a vacuum cleaner egy szar.

- Mi baja lenne, tegnap még jó volt.

- Nincs baja, csak nagyon lassan lehet vele haladni.

És mutatja.

Azt a Freddi Mercurys  porszivot kell elképzelni amin a nyelén a zsák és úgy a fejét kell tologatni.

Drága diplomás tanár Tiborom nem tudta, hogy ez a nyél lehajtható és a porszivó derékszögű mozgatásával végezte a takaritást.

Ráléptem arra a gombra a fej résznél és rögötön mozgatható lett a szerkezet.

- Gondoltam én, hogy valami nem stimmel- mondta.

Ebben maradtunk.

 Még egy kis szines a múltból:

http://logout.hu/cikk/az_ejjel_talalkoztam/teljes.html 

Azután innen folytatjuk és kicsit gyorsitunk, vagy nem.

Szóval belecsapás a lecsó közepébe. Ismeretlen arcok, szar munka, ráadásul éjjel.

Minden éjjel.

Mint mondtam az első időt a wc-ben kezdem és hát azt ki kell takaritani.

Tökéletesre.

A nagy manager jön ám reggel és csekkol mindent, hibát mindig talál, ugyan ki ne találna egy ekkora áruházban, de csak azért talál, mert ez a dolga.

Ahogy elmondja, mi a gond , mi jóvá tesszük és mindenki boldog. Ha  komolyabb a probléma, akkor a főnökünket hivja, Rimaszt, a litvánt.

Egyszerű litván parasztgyerek, de  egyelőre Ő az úristen, Ő ad nekünk melót, Ő béreli a lakásunkat.

Nem kell itt nagy terrorra gondolni, egyszerüen a helyzeted olyan, hogy nem igazán tudnál rajta változtatni, még ha akarnál sem.

Vagyis hogyne tudnál, egy repjegyre mindenkinek telne, de egyelőre mindenki maradni akar.

Más változtatás még fel sem merül, ahhoz több pénz kell és még annál is több lehetőség, vagyis munka, méginkább legális munka.

A napirend egyszerű, vagyis hát itt vagyok gondban, hogy hol is kezdejem, az estével vagy a reggellel.

Kezdjük az estével, mert nekünk az a reggel.

Úgy 8-9 körül megy a feltápászkodás, zömmel mindenki morcos és pkolba az egésszel.

Darius - azért a litván szülőknek is van önbizalmuk, ilyen nevet adni ennek a baromnak -  vagy Edvin megérkezik a kisbusszal.

Beszállás, irány a már sokat emlegetett Target.

A WC-snek, aki most éppen én vagyok, első dolga végigrohanni a női és férfi klotyót és vagy szentségelni - szétfosott,  vagy eldugult kagylók - vagy megkönnyebült sóhaj, ma nem is rossz.

Igen,  egy hónapig ez volt a munkám, szégyen vagy nem, én nem szégyellem, eleve le sem irnám, ha igy lenne.

Ettől még ki kell takaritani mindent, padlót, tükröket, csapokat, papirokat cserélni, ajtókat mosni.

Egyszóval eltart a dolog reggel háromig, azután  össze kell szedni a szemetet az irodákban, és még hátra van az általunk - számomra máig érthetetlen módon - pizzásnak nevezett kis kajálda, ahol valóban lehet egyféle szeletelt pizzát is kapni, de ezen kivül semmi köze a pizzához.

Bajor perec nagyon menő, kell-e mondani, hot dog és popcorn.

Hát ezzel is el lehet szórakozni 2-3 órát, közben többiek is nyomják, a szőnyeges porszivózik, a supervisornak is van dolga, ha más nem, akkor alszik a fitting roomban.

Ezt nem mindenki tehette meg, én később igen, pedig horkoltam.

Mint utólag megtudtam, az eset igy esett:

- Főnök, valaki alszik a fitting roomban - lehet egy vevő bent maradt éjjelre.

Kicsit tanakodnak, kicsit aggódnak, azután a főnök úgy dönt, nem kell rögtön rendőrt hivni, szét néz arrafelé.

A próbafülke teteje nyitott, odatol egy széket, benéz.

- Csak Tivadar fáradt - mondja és megy mindenki vissza dolgozni, már az amerikaiak.

A szőnyegesem rohan és ébreszt, elmeséli mi történt.

- Ez van - remélem nem rúgnak ki.

- Tibit két hete ezért kirúgták.

- Tudom.

Nem rúgtak ki, kedveltek, de mint mondtam ez később történt, most  még WC-s vagyok.

Egyszer végzünk azért és ez az egyszer reggel 6 és 8 óra közé esik, továbbá a két áruház is egymáshoz van kötve az egyetlen kisbusz végett, igy inkább közelebb vagyunk a nyolchoz, mint a héthez.

Ahogy elkészülünk, oda kell állni kicsekkolni. Nem tudok jobb szót rá. Ekkor jön a reggeles manager, végignézi a boltot, megkérdezi mi van a zsebünkben, de nem motoz, akinél szatyor van, annak belenéz.

A szatyorjába.

De általában senkinek sincs szatyorja, mennénk már haza aludni, mit tudnánk innen lopni?

Ami megérné azt képtelenség, ami meg olcsó azt baromság.

Bár erre volt példa később, majd el is mesélem, mibe került Pistinek egy 12 dolláros

távirányitó, előzetesen annyit, sokba.

Néha van szatyor is, mint később egyszer Gyufánál, és mi figyel a tetején?

Négy darab hot dog,  magyarul virsli.

- Ez mi? -  kérdezi a manager - erre sem fogok jobb szót találni.

- Virsli - mondja Gyufa.

- Hot dog- segitek.

- Hát ez honnan?

- Ott volt a kukorica tetején a pizzázóban és hát gondoltam szemét...

- Garbage - mondom.

- Ti a szemétből esztek?

Nem tudja, amit én igen, a hölgy minden éjjel egy kis dobozban ráteszi a sültvirslit a kukoricára.

Hallgatólagosan  nekünk.

Na most vagy elmondom, hogy is van ez, amiből esetleg baja lehet a nőnek vagy bevallom a szemétből eszünk, eszik ugye, a magyar, mert most Gyufa egy magyar, sem több sem kevesebb.

Hosszas mellébeszélés után oda lukadunk ki, hogy ez tulajdonképpen nem a szemétben volt, de ha Gyufa nem viszi el, akkor a szemétbe került volna.

Büszke vagyok magamra, egész jól kihoztam és meg is érti.

Azután közli.

- A szemét is a miénk, a Targeté, azt sem lehet kivinni.

Ebben maradunk.

- Gyufa, baszd meg a virslidet, 95 cent 6 darab, mondom neki  nagyon komolyan.

A manager értékeli a szigoromat.

- Rendben, megmondtam neki, többet nem visz ki virslit.

- OK. A hot dogot dobjátok ki a kukába és mehettek.

De ez már tényleg később volt, ahol most tartunk az az, hogy végre kitakaritottam a WC-t, a pizzást, megérkezik a kisbusz és megy a csapat haza.

Vagyis először bevásárolni a Publixba, mert reggeli az kell lefekvés előtt, a Gyufa virslijét is kidobatták később, de ekkor még Gyufa sem volt, nem hogy virsli.

Irtam én erről a bevásárlásról valamit vagy 5 éve a Prohardver/Logout-ra, aki még birja cérnával az olvassa el ezt is, nem hosszú:

logout.hu/cikk/french_rolls/teljes.html 

És akkor innen folytatjuk remélhetőleg, hacsak meg nem gondolom magam, és máshonnan nem.

 Márpedig WC-t takaritani nem öröm, ezt ki merem jelenteni még ma is,  ott és akkor  pedig elég gyorsan nyilvánvalóvá vált ez a tény.  Szóval lerakom a csomagom az új helyen, amúgy nem tűnik rossz környéknek, és kérdezem hol is van a szobám?

Mutatnak egy félhomályos helyet két matraccal, hogy ez van négyünknek.

- Ez most mégis hogy? - az még csak-csak, hogy négyen alszunk egy szobában, de két ágyon?

- Hát, mi eddig kettessével aludtunk.

Najó, mondom magamnak, nem félek én semmitől, aludtam én toronyház pincéjében nyolcadmagammal - szereztem is jó kis fejtetűt - de hogy tök idegen férfival egy ágyba le nem fekszem, az több mint biztos.

- Van itt a nappaliban ez az ülőgarniturából megmentett kikukázott valami, itt alszom én - mondom.

- Az a közösségi tér, ott nem lehet aludni, volt aki megpróbálta de mindig csak gond volt belőle.

- Közösségi, vagy nem közösségi, én ott alszom, engem nem zavartok. Nem fekszem egyikőtökkel sem egy ágyba.

Később azért egyikük rendszeresen zavart, látványosan hangosan jött ki a hűtőhöz, jókat fingott közben. Mielőtt belevágott amerikába, buszsofőr volt pesten, ettől még lehetett volna intelligens is, de nem volt az. Kicsit sem.

Tudtam kezelni a helyzetet, mert általában tudom, de végleg a kérdés akkor oldódott meg, amikor sikerült szerezni egy matracot és azt valahogy betuszkoltam a hálószobába.

Nade ekkor még ott tartunk, hogy mindjárt megyünk a Targetbe, takaritani.

Este 10 körül egy másik litván jön egy kisbusszal értünk, Camarós Peti, a buszsofőr és Kornél a Clearwateri-  a litván, az ékszerész meg én a Palm Harbori Targetbe megyünk,

Pisti Brendonba.

Szó lesz majd mindenkiről.

Vagyis hát, miért ne most?

A litván, az egy tipikus litván, elég magas, elég erős testalkatú, azzal a semmivel össze nem téveszthető buci fejjel, szőke hajjal és az állandó vigyorral. A szállitásunkért olyan kétszer annyit kért, mint amennyibe kerültünk és akkor ezen háborogtunk, de utólag belegondolva, a kocsi nem csak benzinnel megy, nekünk meg akkor éppen nem volt gépjárművünk.

Volt viszont járműve az ékszerésznek, egy bringa, használtan vette és ezzel megspórolt napi egy dollárt, ami végülis pénz, de nekem semmi kedvem nem volt éjjel 10-kor és hajnali 6-kor tekerni negyedórát.

Az ékszerész magyarországon élő romániai magyar volt, akinek volt egy ékszerboltja és egy családja, két gyerek stb. és egy napon a felesége megunta, aminek a mai napig nem tudja az okát, nekem van erről elképzelésem, és ott hagyta a nagy házat családostúl, gyerekestül és kalandvágyból kijött amerikába, hogy minden  éjjel bringázhasson a Targetbe klotyót takaritani. Ő örült nekem a legjobban, mert én vettem át a WC-it, mig neki sikerült feljebb lépni szőnyegesnek, ami a takaritói szakmában komoly előrelépésnek számit.

Camarós Peti akkor még nem volt camarós, de később camarót vett, és mivelhogy a bővebb csapatban két Peti volt, hát Ő lett a camarós. Érdekes módon a másik Peti is kapott nevet, biztos ami biztos. A hintás Peti nevet gondolom nem kell magyarázni.

Camarós is a nép egyszerű gyermeke volt, de elképesztő jó emberismerettel és humorral, Ő nevezett el möszijőnek, ami sosem voltam, de tényleg ennyire kilógtam a sorból.

Amúgyis mindenkinek Ő adott nevet, és telitalálat volt a  Gyufának adott név is, de róla tényleg később, mert a haverjával külön fejezetet érdemelnek.

Camarós imádta a jointot, teljesen tudományos módon tekerte az általa dudának nevezett spanglit  és akárhová költöztünk, mert később költöztünk, a hiányos angoljával is maximum 5 perc kellett neki, hogy dealert találjon, egyszerűen nem tudom hogy csinálta.

Pisti egy csupa jószándékú mosolygós igazi falusi magyar gyerek, kemény fejű, konok és rendithetetlen, amellett ezermester, a duguláselháritástól az autószerelésig mindenhez értett. De ha a világ valamely dolgáról úgy gondolta, hogy az úgy van, soha senki nem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről,  még akkor sem ha saját szemével látta, hogy mégsem úgy történt valami, ahogy szerinte történnie kellett. Ez néha mulatságos volt.

Sokszor mesélte, hogy édesapja magyar bajnok birkózó volt és mehetett volna EB-re VB-re, de nem volt hajlandó repülőre ülni, hát követte ezt az utat a fia is, ha nemis repülésben.

Pistiről még annyit, hogy megnősült, már gyereke is van, a feleségét nem ismerem, de főnyereményt csinált vele, mint ahogy Ő is amerikával, ha nem jött volna ki még mindig kicsiny falujában duguláselháritana.

Ez volt a csapat Kornéllal és velem kiegészülve, ami közel egy évet lehúzott közösen.

Az ékszerész volt aki betanitott a takaritás általam nem ismert fortélyaira. Mindenhol csak papirt használtunk és vegyszereket, én, vele ellentétben gumikesztyűt is.

A dolog nem volt bonyolult, női WC, férfi WC, folyosók egy kis étterem kivül-belül, szemétcserék, majd az éjszaka végén bufferolás.

Simán kitartott egész éjjelre, sőt eleinte igen igyekezni kellett, hogy minden kész legyen időre.

A szőnyeges értelemszerűen porszivozott egész éjjel, az áruház felét szőnyeg boritotta, mig a supervisor a padlóval foglalkozott, az már menő állásnak számitott, lehetett aludni is, 3-4 óra munkát igényelt, gondolom mindenki ismeri azokat a mosógépeket, amelyek mögött haladva takaritják a padlót.

Ehhez még nekem kellett pár hónap, az elsőt feltétlenül a WC-ben töltöttem, utána jött 3 hónapig a szőnyeg és csak akkor a supervisorság, ami már tulajdonképpen úri munka volt.

Éjjelente nem csak mi voltunk a Targetben hanem az árufeltöltők is.

Ők amerikaiak voltak, olyan havi - adózás utáni - 1.200 dollárt csináltak, heti 40 órában, minden éjjel dolgozva,  és keményen dolgozva. Volt közöttük aki 20 éve a cipőosztályon pakolgatott ennyi pénzért éjszakáról éjszakára.

Na, valahonnan innen folytatjuik a jövő héten, hacsak nem máshonnan.

Költözök megint, alig pár hónap alatt harmadszor pakolok a hátizsákomba - bár a dolog képletes, mivel az első lakásban, tulajdonképpen ki sem rámoltam - de ezúttal nem csak lakást, várost is váltok.

Vagyis váltunk, mivel Kornél is jön velem, aminek örülök - annak ellenére, hogy rájár a cigimre továbbra is - mert ketten csak könnyebb.

 Meg van a New-York-i telefonszám, felhivom az ügynököt.

- Target takaritás, havi 1500 dollár, minden éjjel dolgozni kell, az első két hét fizetése a jutalékom, a második két hét az ottani kontraktor depositja, az első fizetést 6 hét múlva kapjátok, lakás van, a lakbért majd a fizetésből vonják - hadarja.

- OK . Meg kell beszélnem Kornéllal, meg magammal, és visszahivlak.

- Negyedórát adok, kell az ember és itt állnak sorban a jelentkezők.

Később még más ügyben összefutottam vele telefonon, kedvenc fordulata, hogy az emberek már itt állnak csomagokkal a buszmegállóban.

Persze,  tudom, hogy ez nem igaz, egyszerűen kell a pénz neki, amit utánunk kap és sosem tudhatja, az ottani kontraktor nem talál-e mást.

Nagyon jó kis pénz ez a semmiért adómentesen.

Elmondom Kornélnak, mi a helyzet és hogy nem örülök a 2 heti ingyen munkának, de mennék is, mert a munka rendszeresnek tűnik.

Ő azt mondja menjünk és én is a váltás mellett vagyok, bár tényleg jó lakótársakat és főnököket kell itt hagyni.

A ház is rendben, a város is,valahogy a jövőt nem látom itt.

Hát akkor gyerünk Tampára!

Szándékosan nem hivom Pétert New Yorkból, várok, dumálgatunk, mondom Imrééknek, úgy néz ki, holnapután buszra szállunk.

Nem örülnek mert 2-300 dollár kiesik nekik, de nem is szomorúak, azt hiszem korrektül elszámolunk, a tv-met a vásárolt árnak feléért ott hagyom.

Ahogy gondoltam, csörög is telefon.

- Na mi van, jöttök?

- Úgy néz ki igen, de még azt sem tudjuk hová is? - és akkor még tényleg nem tudtuk.

- Mindegy, csak üljetek fel a buszra, várni fognak benneteket - reszket a pénzéért.

- Értjük, el is mennénk még ma megvenni a buszjegyet, de nem tudjuk hová? Meg nem ártana tudni a telefonszámát annak aki fogad. Just in case.

Erre totálisan kiakad, mert fél megkerüljük és megyünk a  jutaléka nélkül, azután nagy nehezen elárulja, hogy Tampára kell utaznunk, menjünk a főpályaudvarig, ott majd várnak.

Mint később kiderült, a jövendőbeli helyünkön két magyar srác dolgozott, de olyan 1 év után úgy döntöttek haza látogatnak két hétre. Az esetek többségében szó nincs honvágyról, ez tapasztalat, egyszerűen meg kell jelenni a családban, a haveroknál, hogy én amerikában élek itt vagyok nézzetek meg. Ez nem vicc, ez létezik, akinek honvágya van az tűr, dolgozik, gyűjt de esze ágában sincs vakációra haza menni. Amikor a tervezett pénz meg van, akkor lépnek és nem akarják előtte fényezni magukat otthon, nem beszélve a felesleges kockázatról, ami ebben az esetben  több is volt ennél.

Szóval mikor a két úriember jött vissza, már azonnal a reptéren kiemelték őket, ráadásul külön-külön. A közhiedelemmel ellentétben az amerikaiak sem hülyék, az  emigrációs tisztek meg különösen nem. Mondjuk nem kellett lángésznek lenni  ahhoz, hogy az útlevelek szerint 1 évet töltöttek Floridában, majd  2 hét múlva jönnek vissza, az nem egy turistavonal.

Megjegyzem ez még szeptember 11-e előtt volt, ma már ilyen esetben a visszajövetel szinte totálisan reménytelen.

Jó egy órát tartott a meghallgatásuk, eleinte tagadták, hogy az Egyesült Államok területén illegálisan dolgoztak volna, de aztán jött a jó öreg és jól bevált trükk.

- Figyelj! A társad már bevallotta, hogy melóztok, két választásod van, vagy elmondod Te is és simán visszateszünk a gépre, vagy átadjuk a biróságnak és a törvény szerint az USA-ban ezért nagy valószinűséggel börtön jár.

Ezt persze keresztben megtették és természetesen mindkét srác úgy döntött, irány haza, ezzel együtt kitiltották őket 10 évre.

Ezt még akkor nem tudtuk, meg egyáltalán nem tudtunk semmit, de úgy döntöttünk belavágunk.

 Tibiék itt is segitőkészek, kivisznek buszjegyet venni, mondjuk 10 perces út, de az gyalog több mint egy óra.

A következő éjjelt végigbeszélgetjük és hát részben végigisszuk, éppen ebben az időben jön két srác látogatóba New Yorkból - innen mentek oda - a főnökeink is eljönnek, akiknek Tibiék nyalják a seggüket egész éjjel és előtte is, amit nem szerettem bennük, az ez volt.

A vicc az,  hogy Karcsival a hátuk mögött röhögünk rajtuk, még nem értik, itt az számit, hogy dolgozol-e, termelsz-e hasznot, a sok hülye pedál nem érdekes.

Van ahol nem árt, ez sem különleges ország, de az nem a tetőfedés, ahol örülnek a vállalkozók ha embert találnak.

Meg az áruháztakaritás is ilyen, ahová megyünk.

Hajnalban szállunk fel a buszra, Miami-Tampa útvonal, hosszú-hosszú út az Alligator Alleyen át, majd irány északnak a 75-ösön.

Az Alligátor Alley az Evergladesen vezet keresztül, az út mindkét szélén kerités  védi az állatokat a gépjárművektől.

Kicsit fura érzés, balra nézek mocsár, jobbra nézek mocsár tele alligátorral, meg a fene tudja mivel  és ez csak az Everglades északi része, délebbre még háboritatlanabb az élővilág.

Valamikor délután érkezünk meg Tampára, persze nem vár senki, várunk mi pár órát,de biztos vagyok benne, jönnek értünk, pénzforrás vagyunk.

Úgy is lesz, egy litván pasi érkezik 2-3 óra múlva, az  előzetes személyleirás alapján - amit a newyorki petinek adtunk meg - gyorsan felismer, bár ahogy belépett én is tudtam Ő lesz az, ez nem amerikai figura.

Sokat nem tudunk beszélgetni mert mindhármunk angol tudása szegényes, vagy kicsit gyengébb, oroszul meg sokat felejtettem, németül viszont Ő nem beszél, ami persze nem akadály, hogy új lakásunkhoz fuvarozzon.

Mint később kiderült Ő a közbenső főnök, Ő hozza a csekket, szervezi a melót, lakbért egyebeket.

Meg is érkezünk.

A kopogtatásunkra három álmos szempár és tulajdonosaik jelennek meg az ajtóban, igen, mind a hárman kiváncsiak az új lakókra, a negyediket, az ékszerészt később ismerjük meg.

Az gyorsan kiderül, hogy hatan fogunk lakni a 2 szoba nappaliban és hogy már ma este megyünk áruházat takaritani, amit utána még megteszünk párszázszor, mivel az éves szabadnapok száma egészen pontosan három.

Aznap éjjel , először életemben WC-t takaritottam a Palm Harbori Targetben.

Innen folytatjuk, vagy máshonnan, még nem tudom.

 Még mindig a tetőn, de már nem sokáig. Láthatóan fogy a bontandó felület, félre tett pénzem nem nagyon van, szóval nincs. A majdnem panzióm drága egyedül, de a tartozásaim mind otthonra, mind ide, rendezve.

Ez könnyebbség.

A levélváltások is ritkulnak Györgyivel, ezzel az álmok is változnak.

Egyszer kapok egy fura levelet, Vácon adták fel, a feladó  a boritékon ismeretlen, kinyitás után kiderül,  az  új barátja. Egész sokáig gondolkodtam, hogy talán azt hitte nem nyitom ki, ha látom a nevét?

Az irás nem zaklat fel, azon már túl vagyok, egyszerűen megkér, hogy ne hozzam ki Györgyit amerikába, mert itt meg fogják alázni.

Ez nem esik nehezemre mivel eszem ágában sem volt repülőjegyet küldeni neki, ezért kijavitom a nyelvtani hibákat  és visszaküldöm a levelet, a cimzett ismretelen felirattal.

A floridai ház, háttérben Imre és Tibi

A tetőn alkalmi barátságok is szövődnek, a már emlitett Tibi és Imre fel is ajánl egy lehetőséget nekem, és Kornélnak.

- Bérelünk egy házat Hollywoodban  /Fl/  , van egy üres szobánk, sőt kettő, 200 dolcsiért beköltözhetsz.

És hogyne költöznék, jön Kornél is, szép nagy ház, kerttel, udvarral. Négyünkön kivül még valamelyikünk barátnője költözik be, de nem árulhatom el, kié is.

Jelentősen csökken a havi rezsim és persze az övék is, nem azért hivtak, mert kényszert éreztek a társaságunkra.

Mindenesetre a következő négy hónap teljesen normálisan telt, ez az öt ember tudott alkalmazkodni egymáshoz, a szokásos apróbb zördüléseket meg gyorsan kezeltük.

Mindenkinek meg volt a célja. Tibi és Imre valami zavaros adósság ügybe keveredhettek még otthon, bár sosem beszéltek róla, de hát ugye, ha hallod néhányszor, hogy egymásra szólnak vásárláskor:

- Tudod, miben egyeztünk meg!

Ők azok akik találnak második melót is, egy pékségben mosogatnak éjjel, na jó, mondjuk nem tart sokáig a dolog. Ők azok, akik 1 gallon benzint tankolnak egyszerre, akkor még

$  1,20 volt, máig sem értem miért volt jó naponta menni a benzinkútra, bár tény igy tudták követni, hogy most tankolunk, 60-60 cent és gondolom nem tünt soknak.

Ők azok aki szerintem egész amerikai ittlétük alatt nem ittak Coca-Colát, a névtelen üditők fele annyiba kerültek és Ők azok aki szerdánként mentek sajtburgert venni a mekibe, mert akkor akciósan 85 cent volt.

De értettem mit akarnak és megértettem, a legjobb és legkorrektebb lakótársak voltak abban az időszakban amig kénytelen voltam mással megosztani a lakásomat.

Remélem boldogultak.

Kornélnak is tervei voltak,  egy kamionra akart összegyűjteni, azután irány haza, azt hiszem 2 év alatt meg is csinálta.

Ő elhatározta, hogy a cél érdekében leszokik a cigarettáról és ezt bizonyos mértékben elég gyorsan teljesitette is, soha többet nem vett cigit.

Kellemetlen volt neki szólni olyan egy hét után,  úgy érzem eljött az ideje, hogy leszokjon az enyémről is, de hát közel 3 dolcsi volt doboza.

Vele később átköltöztünk Tampára, mielőtt lelépett.

Nekem is volt célom, a túlélés, és a legalizálásom. Az előbbi működött, az utóbbiról még csak elképzelésem sem volt.

Péntekenként fizetés , a románok vettek pár karton sört, eliszogattunk az udvarukon, azután hazatérve vettünk egy üveg Baccardit, minden pénteken más volt  a soros.

Ennyi volt a szórakozásunk hetente, néha elmentünk az ingyenes nyelviskolába, de a tető után senki nem volt lelkes, sokat nem tanultunk.

Esős napokon és hétvégeken, ha nem a teraszon ültem, magamra csuktam az ajtót és tv-t néztem.

Igen, vettem egy tv-t, alig három hónap után egy teljesen super 50 cm-es használtat.

A  közelben volt egy ilyen kereskedés és hát nagyon akartam a tv-t, hiányzott, meg gondoltam jót tesz a nyelvtanuláshoz is.

El is mentünk, mármint Imréék elvittek a kocsival, azt hiszem talán akkor nem kellett beszállnom a benzinpénzbe, mert közel volt.

- How mutch?- mutatok az egyikre.

- 60 dollár - mondja a manus.

Gondolkodom, kellene valami antennaféle is, ott és akkor szóba nem jöhetett, hogy fejenként mondjuk kiadjunk 20 dollárt kábelért.

Nézelődök a boltban, látok 10 dollár körül kis kerek szobaantennát.

- Ezzel együtt elviszem hatvanért - mondom.

- Angolul nem beszél, de alkudni tud - hallom a választ és még értem is.

Nem tudom az alkudni szót, de megértem mit mond és vigyorgok, főleg hogy bólint.

Van tv-m amin bejön 4-5 csatorna, 4-5 napot melózunk, a társaság simán elfogadható, sőt jobb, a benzinkutas már ismer, a boltos is.

- Bread and beer?

- Yes!

Egy hétvégén bezárkózóm a szobámba egy pack sörrel és elhatározom, megtanulom a baseball nevezetű amerikai népi játékot.

Kicsit azért elhúzódik a dolog, mert esős napok is jönnek, meg beáll a derekam, igy majd egy hetet otthon lebzselek, ami bizony komoly anyagi helyzetet eredményez, de megtanulom a baseballt , sőt rajongója leszek. Pár ilyen tipusú film megtekintése után pedig egyértelműen örök és megdönthetetlen New York Yankees szurkolóvá válok.

Az  igazi szerelem, az amerikai foci, csak jó másfél évvel később jön.

Már majdnem szeptember van, mire elfogy alattunk a tető. Közben azért sok humoros dolog történik velünk, de mikor leirnám mindig rájövök, olyanok mint a katonai vagy iskolás storyk, aki részt vett benne halálra röhögi magát, kivülről nem túl érdekes.

De azért az igazán jókat később csak elmesélem, amúgy úgy gondolom, filmen mind jól mutatna.

Szóval elfogyott a tető, lépni kellene valamit, mert nem vagyok éppen egy handyman és egyre inkább affelé haladunk. Kapunk festő munkát, keritést épitünk, szóval nem az én világom, arról nem beszélve, hogy a pénz is bizonytalan, megélni elég, félre nem nagyon tudok rakni.

Az nem kérdés, hogy a testvérpár marad. meg a nő, Kornéllal úgy döntünk keresünk valamit. Erre a legalkalmasabb az amarikai Népszava-Népszabadság nevezetű sajtótermék, ami tele hirdetéssel és csak néhánynál emlitik meg hogy angoltudás és legális munkavállalási  engedély szükséges.

Elég gyorsan találunk is közvetitőt, akinek pont azonnal kell is  két ember Targetot takaritani Tampán. Két nap múlva buszozunk át az Evergladesen.

Hát innen folytatjuk jővő héten, hacsak a napló monotonságát meg nem törve, máshol nem.

Mondjuk itt, ahol most vagyok.

Meglátjuk.

Oszama Bin Laden

Néhány helyen, többek között FBI és CIA Usama.

Volt.

Szóba került volna később mindenképpen, de most jött el az ideje.

Emiatt kicsit ugranom kell az időben, hogy majd visszatérjek az utólagos naplómhoz.

Ha egyáltalán megér még egy fejezetnél tobbet Miami, bár egyet mindenképpen, de Oszamát most ölték meg.

Mindenkinek csak a pénzről szólt ez az időszak, volt aki már nagyon ment volna haza és voltunk, akiknek kellett még pár ezer dollár és lehetőleg egy jobb munka, a végre önálló élethez.

Erősen ösztönzően hatott, hogy a litván kontraktor, mintegy elosztó helyként is működtette a lakást, igy tulajdonképpen fogalmam sem volt, ha nap közben valami tervem van a konyhában és ennek megvalósitására elindulok a szobámból, éppen egy észt, vagy lett  fekvő embert rúgok fejbe a nappaliban, amint éppen békésen alszik a padlószőnyegen.

Szeptember 10-e  este is úgy indult,  mint a többi.  Bekopogtam Marijához , nem, ő nem Mary, ő egy litván vöröshajú nő és sohasem bocsájtotta meg nekem, hogy nem akarok lefeküdni vele. Mint később a litván férfiak elmondták, ez bizonyos körülmények között, főnök és beosztott viszonyában szinte kötelező náluk. Én meg akkoriban a főnöke voltam, hála égnek később összejött Bélával, de erről tényleg máskor.

Mert Béla megér egy külön fejezetet.

Szóval Marijával beültünk a kocsimba - ekkor már az is volt - és felvettük Gyufát.

Gyufa is megér egy misét, róla is később, nem is gondoltam, hogy ilyen veszélyes rohangálni az időben.

Szóval a nagy hármas, Marija, Gyufa és én megérkeztünk a Targethoz és nekiláttunk az áruház teljes kitakaritásához, amit szokás szerint reggel hétre be is fejeztünk.

Gyufát kidobtam a lakásánál, a litván nővel mentünk haza, belépve az ajtón egy tök idegen figura ült a fotelben és vigyorogva nézte a tv-t.

Egyik sem volt meglepő már nekem, egyrészt idiótán tudnak vigyorogni, másrészt ebben az időben tényleg átjáróház voltunk.

Leülök a másik székre és látom, hogy ég egy felhőkarcoló, mintha jönne egy másik gép.

Azt gondotam, valami tűz lehet a toronyban és repülőről akarják oltani, de ebben a pillanatban a gép becsapódik a másik épületbe.

- Sto eto? - kérdezem Ivánt , tényleg úgy hivták amúgy.

Vigyorog.

 -Anyádnak vigyorogjál, mi folyik itt?

Felhangositom, próbálom megérteni , olvasom a képek alatt futó szöveget, terrorizmus, robbantás, látom emberek futnak.

Az angolom nem elég, felkapom a telefont és felhivom anyámat.

- Anya, valami baj van, nem értem pontosan mi?- segits már, valami történik New Yorkban.

- Nem tudom fiam, elegem van a tv-ből, nem mennek a szokott műsoraim.

Már nem is emlékszem melyik showját hiányolta, képes volt kikapcsolni, mert nem nézhette.

- Kérlek, nézzél szét, valami történt, de pontosan nem tudom mi.

Leteszem a telefont, nézem a tv-t, tudom, hogy baj van, de nem értem mi foyik.

Mondjuk ezekben a pillanatokban az amerikaiak sem igazán tudják, pedig ők beszélik a nyelvet.

Pár perc múlva hiv anyám.

- Jaj, nagy a baj - azután beszámol mindenről amit hall és tud.

Az ukrán csak vigyorog mellettem, azt hittem megütöm, legalább 10 perc kell mire elmagyarázom neki, ez nem mozi. Azután sem érti, de legalább nem vigyorog a zsemle fejével.

Egész nap a tv előtt ülök, minden csatornán ugyanaz, próbálom érteni, keresem a miérteket, gondolkodom a folytatásról, mikor lesz vége, mi lesz a vége, hányan haltak meg. Egyáltalán mi van?

Palesztinában tombolnak az örömtől.

Délután tűnik fel az első furgon a tv-ben, a platón egy igazi amerikai fazon, kezében a sávos csillagos lobogóval. Innentől a zászló újra szimbólum lesz, az összefogás szimbóluma.

Nem alszom egész nap, eljön az este, menni kell dolgozni, megyünk is.

Felköltöm Mariját, felvesszük Gyufát, irány a Target. Valahogy őket nem izgatja az egész, bár beszélünk pár szót. Az üzletben az emberek- az árufeltöltők- ugyanúgy dolgoznak ezen az éjjelen is,  de láthatóan nyomottabb a hangulat, kisebb csoportokban beszélgetnek, nem nagyon tudok bekapcsolódni, de valahogy érzem, valami megváltozott.

Egyébként tényleg sok mindent megváltoztatott szeptember 11-e.

Reggel rohanás haza, az ukrán már eltünt, egyedül nézem a  hiradót, következtetek, szótárazok, 3-4 ezer halott, rettenetes károk, félelem, mikor megcsörren a telefon.

Anyukám.

Elmondja mit mondott a Napkeltében Csurka, szóhoz sem jutok.

Bár mindenki tudja a Targetben, hogy magyar vagyok, szerencsére Csurkát nem hallgat senki, igy nem kell később sem mentegetőznöm.

Már szeptember 11-e lőtt is tapasztaltam a növekvő amerikaellenességet, de érdekes módon, az első két hét döbbenete után ez folyamatosan felerősödött. Mai napig erősödik, számomra érthetetlen módon. Csurka és mások sokat tettek ezért, hogy miért, azt nem értettem soha és nem értem ma sem. Amerika sosem tett rosszat nekünk és most jobban utálják otthon, mint az oroszokat valaha is.

Hát, lelkük rajta.

Másnap én is veszek egy amerikai zászlót a kocsim ablakára, nem akarok amerikaibb lenni az amerikainál, ráadásul még illegális munkás is vagyok, de úgy érzem, fel kell tennem, mert ezzel kell mutatnom, melyik oldalon állok.

Egyébként is szeretem már ekkor ezt az országot.

Mondjuk mindig is szerettem.

Az eltelt 10 évben sok minden történt, valahogy éreztem amerikán a tehetetlenséget, alapelv itt, hogy semmi nem maradhat megtorlatlanul, főleg egy ilyen dolog.

Szaddam is ennek köszönhette a végét, húzhatta volna még, ha nincs 09.11.

Sorakoznak a különféle összeesküvés elméletek, sokan lubickolnak, hogy amerika  hogy megjárta, meg egyébként is, meg amúgyis, és a zsidók, meg a palesztin gyerekek.

Mi ezt itt másképpen éltük meg, meghalt háromezer ártatlan ember, megtámadták amerika polgári lakosságát, és születtek hősök.

Tiz éve hiányzott valami, vagyis valaki.

Oszama Bin Laden halott.

Megsemmisitettük.

Unalmasabb napok jönnek. Ha nem esik, kiülök reggel 7-kor a ház elé, várom a kocsit, ami felvesz. Ha kicsit esik, akkor is, mert reménykedem, kell a pénz. De ez már a hurrikánszezon kezdete, ha négy napot dolgozunk az már jó.

Még öt nap is csak 1.600 dollár lenne havonta, ami nem is  rossz kezdésnek, csak nincs annyi.

 Küldeni kell a pénzt haza, Karcsinak meg kell adni a segélyt, élni is kell valamiből, na és jön a következő bérleti dij.

A lakás megfelel, olyan apartman és panzió közötti átmenet, van benne némi felszereltség, nekem pont elég. Pár lábas, tányér, pohár.

Ha melózunk, a kajával nincs gondom, ebédig kihúzom, azután lunch és már nagyon rutinosan töltöm fel a tányéromat, tudom mi fog a zsebembe kerülni róla szalvétába csomagolva.

Szalámik , sonkák , sajtok.

Nem, nem spórolás, ez harc a fennmaradásért, még ha furán is hangzik.

Mellette ismerkedem a körülményekkel. Azt hittem ismerem amerikát, pedig nem.

A  boltos a sarkon már tudja ki vagyok, rendszeresen babkonzervet veszek, kenyeret, csirkemájat, csirkezúzát és tésztát, pár doboz sört néha.

Ha nem dolgozom, ezen élek.

Csirkezúzában profi vagyok, senki nem csinálja nálam jobban.

A kezdet persze furcsa volt.

- How much? - kérdezem az első vásárláskor az öreg zsidót. Tényleg zsidó volt, mint később kiderült, sőt voltak magyar szálai is és ez nem volt éppen jó pont nekem.

Elhadar valamit, nem értem a választ.

- OK, akkor ird már le, please, mert nem értem - mutogatok a tollra meg a papirra.

Teljes nyugodtsággal ül tovább, rám sem hederit. Másodperc alatt kapcsolok, OK nem probléma, előveszem a legnagyobb cimletemet, egy 20 dollárost, és megvetően átnyújtom. Ebből kénytelen lesz visszaadni.

- Nem tanultam angolul, beszélek magyarul, tanitottak oroszul meg németül, de nem tudok angolul - mondom neki elég mérgesen és nemzetközi nyelven, de látom érti.

Na, meg van a napi betevőm.

Később már lassabban és érthetően mondja az összeget, Mary mindig is mondja, kisugárzásom van, én meg általában kiröhögöm.

A tetőn a helyzet változatlan, a munka kemény, a forróság nehezen  viselhető, de a magyar csapat összezár és jól melózunk, mindenki elégedett. Péntekenként fizetés kp-ben Karcsiék házánál. Ez fontos, mert senkinek nincs még ekkor bankszámlája.

A fizetés mellett ilyenkor vesznek nekünk pár doboz sört is, elbeszélgetünk, ráérünk, szombaton nem lehet dolgozni. Ebben a társaságban mindenki valamiért van itt. Van aki pénzt akar és hazamenni, vannak a bizonytalanok és vagyunk páran akik itt akarunk maradni, de fogalmunk sincs hogyan sikerülhet ez, és egyáltalán sikerül-e?

Azt tudjuk valami igazolvány kell, az útlevél nem elég, ezért az egyik esőnapon elmegyünk a hatósághoz, a még érvényes fehér kártyánkkal, amit ugye hat hónapra adtak.

Akinek van magyar jogositványa, az aznap   az amerikait is meg tudja csinálni, nekem nincs, még otthon lejárt és én hülye még azt sem  hoztam el.

Azért egy ID-t kapok nyolc évre. Nem rossz ez kezdetnek, bár már ekkor tudom, az a jogsi még hiányozni fog.

És hiányzott is.

Viszont az ID, már másnap reggel használtatott. Hajnali hatkor ugy döntök, kimegyek én, mielőtt jön a kocsi értem és iszom egy kv-t a boltomban, a zsidó barátomnál.

Szóval megyek kifelé és meglepődve tapasztalom, hogy a bolt 7-kor nyit 6 helyett, ami nem is okoz nagy gondot, de ahogy tanulmányozom a nyitvatartási időt, egy rendőrkocsi fékez mellettem.

- Mit csinálsz itt?

- Hát, izé, akarok inni kv, gondoltam 6 óra, de 7.......

Valószinű, úgy gondolja éppen betörésre készülök, mert elkéri a személyimet, ami tegnap lett kész és nálam is van. Tudom, hogy minden rendben, de azért túl nyogodt sem vagyok, hóna alá csapja az elemlámpát és  ellenőriz.

- A lakásom itt, én csak kv - mondom.

Mivel minden rendben,  elenged, bár meg sem fogott.

Kellett még jó sok idő, mig megértsem a rendőrök működését, volt még dolgom velük bőven, azt hiszem, csak az majd megér egy posztot, ha nem kettőt.

Szóval ezek a napok unalmasak, mint a poszt is, nem sok minden történik, törjük a szigetelést a tetőn, meglehetősen magányos vagyok munka után, de valahogy nem is bánom. Keresek egy könyvtárat, van is járótávolságon belül - kocsit venni és vezetni most  még csak álom - ingyen van internet, megnyitom  életem első e-mail-jét, a tivadar 2000-et. Még most is él.

A könyvtár mellet van egy iskola, minden héten kétszer angol nyelvtanitás ingyen.

Őszinte leszek, nem sokat vettem igénybe, pedig kellett volna, de ha  9 órát a tetőn vagy nem túl kedves program rá egy órára iskolába menni angol tanulás végett.

Egy szó mint száz, az első  1-2 hónap igy telik. Munka, zúzapörkölt, vagy bab, pénzküldés haza, szabadnapon nézem a blue's clues-t a tv-ben, abból lehet tanulni angolul, gondolom, és tényleg lehet.

Még mindig minden második éjjel Györgyivel álmodom, ez a legkegyetlenebb, de tudom el fog múlni.

Már kétszer elmúlt.

Sokkal több idő kellett mint máskor , vagy mint neki, de elmúlt, sőt ma már nem hogy nem álmodom róla, de nagyrészt angolul álmodom.

Nade attól még messze vagyunk.

Később majd elmesélem milyen az, ha anyukáddal álmodsz és angolul beszélsz, ő meg magyarul válaszol.

Azért hagytam ezt a  végére, mert szeretnék itt egy dalt küldeni neki anyák napjára és mindenki anyukájának, aki olvas engem.

Karcsi kitesz, majd kiszól, mielőtt elhajt.

- Holnap reggel 7-kor itt.

- OK fönök!

Óvatosan kopogok, nincs válasz.

Leselkedem , tétovázok, amikor nyilik az iroda ajtaja, jön a  tulaj, hozza  a kulcsot.

- Már tegnap este elment.

Meg van az első lakásom amerikában!

És közel sem az utolsó.

Elég áporodott szag fogad, ahogy belépek az ajtón. És az ajtón túl   a lakásom vár.

Nem sokat problémáznak ilyen előszobákkal, meg ilyesmi, mondjuk ez csak akkor újdonság, belépek és ez a hálószobám.

Van egy  villanyrezsó, tv, asztal, ágy. Igazi Kispál filing.

Zuhanyzófülke, légkondi, hűtő.

Kipakolom amim van, bekapcsolom a tv-t, szót sem értek, de nem  is érdekel.

Résnyire nyitom az ablakot - nem is tudnám kitárni - és rágyújtok egy cigire.

Nem telik bele két perc és jön a  " háziúr ".

- Az utcát nem hűtjük!

Intelme gyorsan, nyersen ér, átfut az agyamon, hogy reklamálok, tök mindegy hogy nyitva van vagy nincs, ha akarom járatom akkor is ha itthon sem vagyok.

De nem, valahol érzem, igaza van, az utcát nem hűtjük.

Kikapcsolom, elszivom, becsukom, bekapcsolom.

A sarkon van egy bolt, veszek egy konzervbabot, egy fej hagymát meg egy üveg vinegart.

Miután az utóbbit meghúzom, konstatálom, hogy ez nem bor, hanem ecet.

Pedig esküdni mertem vona, hogy a vine az bor.

Gondoltam én, hogy nem biztos, de reménykedtem.

A hagymás bab viszont remek, baromságokat nézek a tv-ben, beállitom az ébresztőt reggel hatra.

A rádió ébreszt is, szedem magam össze, jó lenne egy kávé,  kimegyek a vinegáros bolthoz.

Éppen csak elolvasom, hogy 7-kor nyit, mikor rendőrkocsi áll meg mellettem és a rendőr érzékelhetően arról érdeklődik, mit csinálok én itt ilyenkor?

Átlátom a helyzetet, úgy gondolja éppen betörni készülök, ezután még sokszor meglepnek a rendőrök érdekes ötletekkel, de azután valahogy megértjük egymást, elenged.

A tetőn a helyzet változatlan, dolgozunk  keményen, nem is lenne baj ha tennénk ezt minden nap, de hetente legalább két nap esik az eső. Nem esik, szakad, igy bár nem rossz a 80 dollár naponta, de nem is jó, ha csak 3 napot melózol.

Elég a megélhetéshez, de nem több és otthon van a fiam, meg némi tartozásom.

Szóval küldeni kell haza a pénzt, élni kell, no meg Karcsinak is lógok.

Amúgy  ők nagyon rendesek, minden nap , ha este végzünk, az udvarukban ülünk pár órát, vesznek pár sört, beszélgetünk, néha eszünk is, azután irány haza.

Egyik este, a munka után szól egy srác,  Pisti, korosztályom.

- Gyere, tudok itt egy kocsmát elbiliárdozunk, iszunk valamit.

Nekem ilyesmit nem kell kétszer mondani, ráadásul még életemben nem voltam amerikai pub-ban.

Pisti az egyetlen hivatalos magyar, zöld kártyája van, évek óta itt él.

Vinni nem vitte semmire ez jól látszik, de a fél karomat odaadnám egy zöld kártyáért.

Na, nem emiatt megyek vele.

Egyet fizet, kettőt kap éjjel van a kocsmában, igy, olyan 10 dollárból maximálisan be lehet rúgni.

Pistit folyamatosan leverem a poolban, de csak azért mert én vagyok a józanabb. Azért nálam is kezd hatni a whiskey.

Miranda csapódik mellénk, amitől nem vagyok boldogtalan, bár a  beszélgetés akadozik, mivel mindenki közelit a részegséghez, és én nem beszélek angolul.

Magyar ember nem viccel, rendelek még, mit számit nekem 10 dollár, a hölgy meg egyre szebb, és jelzem józanul sem  volt csúnya.

Mirandának kifejezetten száp az arca és remek mellei vannak.

Iszunk, játszunk, táncolunk, ökörködünk.

Amerika sem más mint európa- állapitom meg bölcsen.

Mirandának olyan fél óra múlva megkérem a kezét.

A válaszra nem emlékszem tisztán, remélem nem vettem el valahol az éjjel.

Ez elég könnyen megy errefelé.

Reggel 7-kor nagy dudálás a ház előtt.

Kidugom a fejem, Karcsi  a kormánynál, Pisti a platón.

- Come on man, come on!!!!

- Jövök, jövök, egy pillanat.

Rángatom fel a farmerom meg a polom.

Az ágyamban egy nő, kifejezetten hasonlit Mirandára.

Rohanok ki és ugrok fel a kocsira.

- Várjatok, bent hagytam a cuccom!

Vissza be.

Betakarom és megpuszilom.

Soha többé nem láttam.

Szóval,  jönnek a lakók.

Először az őslakók. A konténertől jobbra van egy út, azon túl egy vizgyűjtő, azután elég vegyes a terület, ami később egy csatornába torkollik.

Balra a házak, a tulajdonképpeni lakópark, szépek és újak, de láthatóan a park még fejlesztés alatt, bár ez a szárny már tökéletesen kész és belakott.

Egyre sötétebb van, az eső esik, ülök a konténer küszöbén, valahogy - bár fáradt vagyok- nem akaródzik magamra csukni a vasajtót. Nem mondom, hogy félek, de furcsa minden, végülis amerikában vagyok, azt sem tudnám megmondani, hol.

Az első egy oposszum, látom a halvány fénynél, ahogy jön át az úton, egyenesen felém tart, láthatóan még észre sem vett. Én annál inkább, a gekko még rendben, de ez nagyobb, ráaadásul attól félek mosómedve. Azért félek, mert arról mindenki azt tartja igen kemény, nekem meg mindenhez kedvem van, csak nem egy mosómedvetámadás elháritásához. Ráadásul nem tudhatom, nem csak előörs és az úton túl egész mosómedvecsapatok állomásoznak.

De az előörs mindössze egy oposszumból áll, aki már egész közel jár hozzám, amikor észrevesz, kettőnk közül Ő fél kevésbé, de tartja a tisztes távolságot, majd olyan 2 méterre a lábamtól beoson a konténer alá.

- Na az már eldőlt, zárt konténerben alszol - dünnyögöm, amikor egy  kacsaházaspár jelenik meg és bevackolják magukat a szomszédos bokor alá. Láthatóan elég nagy szerelmben vannak, ha az oposszum szereti a tojást,  hamarosan lesz reggelije.

-Na, most már aludni kellene - kacsák és oposszumok nem esznek embert.

Ekkor egy jóval nagyobb árny jelenik meg az út szélén, lassú és körülményes, de határozottan halad előre, azután követi egy kisebb és három egész kicsi.

Igen, a teknős család hazavonul, de tessék igen méretes teknőst elképzelni, már a felnőtt szinten, a kicsik tenyérnyiek.

- Na jó, bezárkozom, az aligátort már nem várom meg, az eső is erősödik-  lesz ami lesz, ma itt alszom, én döntöttem igy.

Ekkor balról léptek és egy elemlámpa fénye.

- Jó estét- szólit meg egy vigyorgó  férfi.

- Jó estét - mondom, ennél többet nem is igen tudnék.

De megértem azután, aziránt érdeklődik, mit csinálok én itt, lassan éjjnek évadján.

Tökéletesen elmutogatom, hogy én itt dolgozom, de nem jutunk előre, mert mondja:

- Tudom, láttalak egész nap, de ez már nem munkaidő.

Mosolyog, mint minden amerikai, de átfut az agyamon, lehet nem boldog attól, hogy egy idegen alszik a lakóparkban.

Hazudni kell, mert képtelen lennék elmagyarázni, mit keresek itt, ráadásul, ha képes lennék rá, akkor sem biztos, hogy szeretné, hogy itt aludjak.

- Elfelejtett a főnököm, de jön értem, már biztos úton van.

Az amerikaiknál nagy baj ha hazudsz, ezért a keleteurópaiak füllentéseihez képest amatőrök, valamint elég sok mindent elhisznek. Mint később megállapitottam, ami számukra hihető, azt elhiszik, ami nem, azt akkor sem ha igaz.

Na de ezzel  a mondatommal elinditom a lavinát.

A férfi megfordul és eltünik, hogy 10 perc múlva visszatérjen egy esernyővel és egy baseball sapkával a kezében. A sapka ráadásul fontos is lehet neki, mert valami egyetemről beszél, én meg hablatyolok, hogy hát itt a konténer, ide nem esik be az eső.

Pár perc és jön egy nagyon csinos nő két szendviccsel a kezében - már a szomszédok is riadóztatva lettek.

Mondanék mindent, de magyarul nem ért, én annyit megértek, hogy mennyek be hozzá telefonáljak, segit.

- Nem tudom a számot- próbálkozom.

- Majd Ő felhivja a tudakozot és megkérdezi.

Mese nincs követnem kell, ebből nem lesz alvás itt. Sikeresen kideriti a számot, én tárcsázok, hála égnek üzenetrögzitő.

- Hagytam üzenetet, jönni fognak, addig megyek a lakhelyemre - most nem hazudtam,  tényleg hagytam üzenetet, mi a helyzet.

- Két kislány is sürgölődik a házban, valamit nagyon akarnak, mutogatnak az emeleti ablakra, de egyszerűen nem tudom mit.

Jár az agyam, kiesett valami a tetőre, vagy baj van az ablakkal, egyszerűen nem értem, amúgy is esik meg sötét van.

Nagyon rossz érzés nem érteni és nem értetni.

Visszahúzok a konténerbe, megint  leülök a küszöbre, most már várom a kocsit ami jön értem.

De előbb jön a két kislány és hoznak 2 doboz süteményet, gondolom hálából , hogy nem segitettem, azután jön a harmadik szomszéd, hoz pár colát.

Furcsán érzem magam, de tényleg segiteni akartak, utána még voltam kint pár hétvégén, mindig várt üditő, viz, mosoly.

Aztán elcsendesedik a környék, az állatok is befészkeltek, gondolom a lakók is aludni térnek, nem tüntem rablógyilkosnak.

Az elmúlt események kavarognak a fejemben, elég nehéz hová tenni ezt az egészet, ami történt, ráadásul itt csövezek floridában.

Az állatvilággal is meg kell majd barátkoznom, na meg az angol nyelvvel.

Az utóbbi tartott tovább.

Hajnalodik, mire jönnek értem, minden csupa viz, de egy lépéssel megint előrébb vagyok.

A baseball sapka a fejemen, esernyő a kezemben, a sütimaradékot bedobom az oposszumnak, mielőtt beülök Karcsi mellé.

- Hová?

- Hát ahová befizettél, pár óra és a dilis lelép, holnaptól megyek vissza a Hiltonra.

Úgy is lesz.

Gyorsan reggel lesz. Szedem össze magam és megyek ki a sarokra, ott vesznek fel. Ma Karcsi testvére jön értünk egy  platós Forddal.  Itt úgy hivják pickup truck,  de nekem tök mindegy. Előre négyen férnek be, mi öten-hatan hátra telepszünk.

Nico meglehetősen vadul vezet, kanyargunk a szűk utcákon, ha valaha is elképzeltem Miamit, hát biztos hogy nem ilyennek gondoltam. Nincs vele baj, csak más volt a fejemben. Egy piros lámpa megállit minket, amikor egy motorosrendőr mellénk hajt.

- Hát ez kész - mondom a srácoknak, minket leigazoltatnak, megyünk haza. És még hányszor és hányszor merült ez fel később. Bevallom néha még most is, ha belenézek a visszapillantóba, mondom Marynek, rendőrkocsi.

- Na és? - kérdi.

- Semmi, semmi - honnan is tudhatná, hogy évekig tükörből vezettem?

Nico lehúzza  az ablakot.

- Van valami probléma officer?

- Semmi különös, de ha embereket szállit, hajtson lassabban!

Ennyiben maradnak. És mi kicsit lassabban, de célirányosan hajtunk a Hiltonhoz. Kezdődik egy új nap, törjük a szigetelést, ökörködünk.

- Holnap lopunk lepedőt a hotelből, kivágjuk a szemünknél és úgy jövünk fel a tetőre.

Olcsó poén, de röhögünk és csákányozunk tovább, szedjük fel a szurkot, az üveggyapotot, a kavicsot.

Kicsivel dél előtt szólnak, álljunk le. Nem esik nehezünkre, de nem értjük miért?

Öt perc múlva tudjuk, rohamtempóban takargatja mindenki a felszedett tetőrészt, de igy is éppen hogy végzünk. Másodpercek múlva  hatalmas eső zúdúl a tetőre.

És ránk.

Lemenekülünk az étkezdébe. Tibiék megint kiszednek tiz emberre való kaját, ami ismét megy a szemétbe, a fekete hölgy jó ismerősként köszönt.

- Tessék, már barátnőm is van, dicsekszem Karcsinak. De szállásom még nincs.

- Mi a gond?

Elmondom neki, mi a helyzet.

- OK, talán tudok segiteni.

- Nem lenne rossz, fogunk ma még dolgozni?

- Ki van zárva, leghamarább hétfőn.

Igyekszem azért én is pár napra előre enni, pár csirkecomb érzéssel bekerül a szalvétákba, bár még az én angolom is elég ahhoz hogy tudjam, innen kaját kivinni tilos.

Dehát kell.

Ebéd után irány haza, ülünk a vizes platón és vidámkodunk továbbra is, néha azt hiszem 17 vagyok, és lehet hogy igaz is. Elég szűk sugarú körben lakik a csapat, még én lógok ki a legjobban a sorból, már csak ketten vagyunk a kocsin, a  "dilissel", mikor megérkezünk a lakásához ami az enyém lesz, ha minden igaz.

Kiszállnak. Várok pár percet, Karcsi jön vissza.

- OK!- kifizettem neked 2 hetet előre, majd levonom, holnapután jöhetsz.

Ilyenkor nincs sok értelme a köszönömnek, hülyén hangzana vagyis hát hülyén hangzik, mert valamit mondani kell.

Már csak magamban morfondirozok, egy éjszakám még lóg a levegőben, de bánja kánya, pár napja még semmit nem láttam, mi lesz itt.

Lerak a lakhelyemen.

- Holnap reggel felveszlek - a szállodán nem tudunk melózni, de talán egy délelőttöt tudok adni egy másik helyen.

- Nagyon kéne.

Az apartmanban a szokásos fagyos hangulat, elmondom mi van, hogy van. Hihetetlen, látom, hogy örülnek hogy eltünök, de látom, azt is, nem boldogok, hogy megcsináltam.

Ezért kifejtik, hogy utolsó éjjelem, mert jön a barátjuk és kell a szoba.

Annyit elérek, hogy a hátizsákomat ott hagyhassam két napra.

Nagylelküek.

Még a konyhában gyorsan kiszámolják, hogy mennyivel tartozom az öt napra, a rám eső villanyszámlát is felszámolják, valamint a  reptéri parkolódijat, mert  ott  voltak, csak nem találtak, ez plusz 5 dollár.

Csak vigyorgok, zuhany nélkül be a szobámba, a gekkó is meglépett valahová.

Reggel Karcsi felvesz, nem akarom tovább  terhelni, nem mondok semmit neki, egy éjszakát Floridában juniusban tuti  túlélek.

De még reggel van. Egy tipikus floridai lakóparkhoz visz, gyeptégláznom kell. Na nem az egész parkot, csak ahol a munkagépek előtte kitúrták, ott pótolni

És van egy nagy konténer, ahol a szerszámokat tartják, ez nekem elég.

- Karcsi, ne gyere vissza értem délben, visszamegyek busszal, tudom az utat -sejtelmem sincs persze- befejezem itt, aztán hétfőn reggel az új apartmanomnál vegyél fel.

- Biztos vagy benne?

- Naná, hogy biztos.

Eldolgozgatok egész nap, nem csak délig, ráérek, ilyen fák vannak amiről lehet narancsot szedni meg grape fruitot, a konténer tökéletes éjjelre, reggel majd  lesz valami, végülis van egy egész napom bejutni az új lakásig.

A terveimet kicsit megvátoztatja egy hatalmas zápor, berohanok a konténerbe, leülök, nézem a semmit, minden  rendben, aludtam már rosszabb helyen is egy jó Mobil koncert után, nincs itt gond.

De ekkor megjelenik az első lakó, akit még olyan hat-hét követ.

Hát, gyorsan rájöttem a születésnapi buli után - meglepetés is volt -  hogy a maradék 26 évet nem is olyan egyszerű összefoglalni, meg nem is akarom.

Majd amerikázás közben néha, ha eszembe jut valaki,  vagy valami, akkor előhozakodok.

Mielőtt visszamegyünk  floridába, nem állom meg hogy be ne tegyem a 49-ről készült "videot".

Nézzétek olyan szeretettel, ahogy anyukám készitette!

Ötven év, az ötven év.

Sok?

Nem, sokkal inkább semmi.

Semmi és rengeteg.

Az első 10 évemből nem sokra emlékszem, szerintem a nővérem jelentősen többre, mivel rá hárult a feladat, hogy óvodába cipeljen, ami ha nem is volt lehetetlen dolog, de teljes embert - lányt - kivánt.

Nem voltam hajlandó óvodába járni, emlékeim szerint féltem a  " naposságtól ", hogy rosszul öntöm ki a kakaót és mellé megy, amúgy lehet ez meg is történt.

Ez a naposság dolog ha  "más"  alakban is de bizony kisértett egész életemben, meg a szerepléssel járó  lámpaláz. Jól illeszkedtem társaságba, könnyen ismerkedtem, sokfelé jártam, de képtelen voltam szerepelni a legkisebb közösség előtt is.

Még most is komoly problémát okoz, ha több mint 5 ember előtt kiszólitanak, hogy én vagyok a negyedév dolgozója. Erős arcpirrel és remegő hanggal jár, legyőzhetetlen.

Pedig amit mondanék jó lenne, de most irjam le, hogy kérlek otthon olvassátok el?

Nem, ez már óvodában kiderült, nem leszek médiasztár, pedig akkor még senki sem tudta az mi is?

Annál inkább szerettem a társaság középpontja lenni.

Ezután kezdődött a suli, iskola, első iskolaévem, határozottan optimistán nézek a jövőbe a tanári asztalnál készült fotón. Jóval  később felmerült bennem, hogy akár tanár is lehetnék és itt-ott tartottam is előadást, még mindig úgy tartanék egy órát gimiseknek.

Nem tudom miért, nem tudom miről, talán amerikáról, talán a szerelemről, talán egy pohár sörről.

Ebből az időszakból még határozottan emlékszem arra, hogy szerelmes voltam Szenes Gyöngyibe, aminek úgy adtam hangot, hogy Balaton-szeletet dobtam a postaládájukba, ami egy későbbi szülői értekezleten tárgysorozatba vételre került.

Hogy mikre lehet emlékezni és mikre nem, hihetetlen.

A második évtized - akárcsak mindenkinek - az egyik legmozgalmasabb de legalábbis

feltétlen a legizgalmasabb.

Az első négy év az egri Bárány uszoda - Hadnagy úti lakótelep - 10 -es iskola - otthon négyszögben telt el.

Az uszi Aladár bácsitól Magdi nénin át az ikon Pócsik Dénesig ivel át, de akit igazán minednki ismert az Pista bácsi.

Pista bácsi, ha  ezt kiejtetted az uszoda 3 kilométetres körzetében és azon túl is, mondhatnám egész Egerben, mindenki tudta kiről beszélsz.

- Pista bácsiiiii, még ne tessék leoltani a villanyt!!!!!

Bácsi. Szerintem akkor volt annyi, mint most én. Najó kicsit több.

Egy bácsi, aki kihúzza a kötelet, azután bemegy az irodájába és a turfot fürkészi, a hetvenes években. Az orra érte az újságot, nagyon nem látott közelre, mi meg azt sem tudtuk mi az a lóverseny.

Néha jött velünk a pesti vonattal, Ő ment az ügetőre, mi a BVSC uszodába, a legenda szerint egyszer nyert 10 ezer forintot. Ilyenkor elképzeltük, hogy otthon gazdag, csak azért uszodázik, mert szereti, mint mi.

És tényleg szerette.

Sosem beszéltelem vele többet - akár a többiek - mint,  tiszteletem Pista Bá'! érkezéskor, azután , jó éjszakát Pista Bá' távozáskor.

Ekkor már a kapuban várta, hogy mindenki elmenjen.

- Jó éjszakát, rózsás csókokat - volt mindig a válasz.

Tiszteletem Pista Bá', innen amerikából, tessék már egyszer megmondani, tényleg  bejött a hármasbefutó?

És persze a szerelmek, ebben a korban  - és abban korban - már jönnek a szerelmek.

A Lázár Eszternek például különböző szinű szemei voltak, ami csodálatossá tette, de áthidalhatatlan, legalább 4 éves korkülönbség volt közöttünk.

A húgába Ritába, majd később Pelle Jutkába mondjuk konkrétan szerelmes voltam, mikor Usti nad Labenben voltak úszóversenyen, küldtek képeslapot.

Mi ez ha nem szerelem?

Nyarakat és teleket toltottunk az usziban, a szerelmeken kivül az  örök barátságok is ott szövődtek, ugye Nagy Pista?

Nem, nem a nagy Nagy, a kicsi Nagy.

Azután persze az iskola.  Még ma is az egyetlen iskolám, ahol fújom a névsort:

Balogh, Balogh, Borics , Bucsi.....

Mondjuik a második Baloghba szerelmes is voltam, de a Bucsi is, igy esélyem nem volt.

Rüll tanár Úr, aki földrajzot tanitott és beszervezett az uszodába, engem a kis nyüzüge szőkét. Fantasztikus ember volt  és nagyon jó kapus, mármint vizilabda, mindent fogott 5 méteres körzetben, eszméletlen reflexel.

Fogta kettőről, háromról, fogta  a négyest, de félpálya környékéről nem szabadott lőni hagyni az ellent.

Nem látott messzire, akkor még a kontaktlencse minősége ezt nem engedte meg.

Hundt tanár Úr.

Mi más lehetett volna ilyen névvel, mint német tanár?

Már felnőtt voltam, mire rájöttem milyen remek emberek voltak.

Szétszóródtunk, de még évekig tartottunk osztálytalálkozót, ami általános után nem gyakori.

Aztán elmúlt, mert még jobban szétszóródtunk és már nem tudok sakkozni Hundt tanár Úrral, miközben Rátkay vagy Bucsi felteszi a kedvenc számát a " Lökd ide a sört".

Tessék, igy ötven évesen akartam pár sort irni az első negyvenről - a többi ugye jön amerikából - erre megakadtam 14-nél.

Mary bontja a pezsgőt, a következő huszonhatról talán holnap, csak igy vázlatosan.

A  tetőn két brigád dolgozik, az egyik  igazi hazai pálya, elsősorban jól megtermett afroamerikaiak. Ők végzik a szakmunkát, magyarán szigetelnek.

Ahhoz, hogy legyen mit, fel kell szedni a régi szigetelést és ezt végzi a mi nemzetközi feketemunkás brigádunk, amit a tucatnyi magyaron kivül egy brazil és egy argentin tesz nemzetközivé.

Kommunikációs problémák nincsenek, állig felöltözve, minden  lehetséges szerszámmal küzdünk a tetővel, szó szerint.

A másik oldal már melegiti a szurkot, várják a kész terepet.  A tetőnek ezen a részén a szigetelés különösen makacsul tartja magát, a forróság is fokozódik, ezért néhány amerikai csákánnyal felszerelkezve  beszáll segiteni, pont abból a tipusból, akik nem különösen kedvelik az idegeneket, megspékelve a fehérségünkkel. Igen, van ilyen is amerikában, nem sok, de van. Az egyik úgy kezd csákányozni mellettem, hogy kétszer is súrolja a vas a fülemet.

Arrébb húzodok és ahogy megyek majd fellököm a haverját, mint a villám fordul meg.

-Sorry - nyögöm ki automatikusan és erre megnyugszik.

A Sorry a későbbiekben is gyakran segit, ha nem végzetes a probléma, akkor varázsszónak is mondható.

A forróság már szinte elviselhetetlen, el lehet képzelni a tengerparton egy fehér tetőn, olyan 20 emelet magasan, juniusban miamiban.

De haladni kell, a másik brigád türelmetlen és hát minket is square feet-re fizetnek.

Vagyis dehogy minket, a főnökeinket, akik az amerikai tetőfedő cég alvállalkozói, mi napi 80 dollárért dolgozunk és az nem rossz tekintve, hogy a minimálbér  $ 6,50 - továbbá mi nem adózunk.

A főnökeink erdélyi magyarok, testvérek , de furcsa a dolog, az egyikük állitólag nem beszél magyarul, ami nekem egyszerűen hihetetlen hiszen együtt nőttek fel édesanyjuk magyar, apjuk román.

Nem is hittem  el soha és a következő pár hónapban sokszor megpróbéltam lebuktatni de egyszer sem szólalt meg magyarul, sőt arca sem rezzent. A jobb lábát Tatabányán egy autóbaleset miatt térd alatt amputálni kellett, az öccse szerint ezért nem szereti a magyarokat.

Itt rögtön megjegyzem végig korrektek voltak, rengeteget köszönhetek nekik.

Végre dél, ebéd! Az egy óra hűsölés jobban érdekel a kajánál, bár azért enni sem árt. Lent az étkezdében két debreceni srác áll előttem, mint kiderül testvérek - később együtt lakunk - igen jó felépités, nyugodt keleti tempó, mind beszédben mind munkában, de erő van bennük az hétszentség.

Angol tudásuk kicsit alatta az enyémnek, mutogatnak mindenre, púpozódik a tányér.

- Imre, nem lesz ez sok? - mert tudom, hogy sok lesz.

- Ugyan apukám, enni kell!

- A szervezet égeti a kalóriát, pótolni kell -kontráz Tibi.

Mind a ketten diplomások, mint minden amerikai illegális munkás, a diplomát ugye itt nem kéri el senki sem. Amúgy róluk el is tudom képzelni és végig korrekt lakótársak voltak  később.

Ettől függetlenül  a kajájuk nagy része a  szemétbe megy  az ebédidő végén és ezután is minden áldott nap, de nem adják fel, kaja kell, csak 2 dollár, próbálkoznak.

Kitartóak.

Közben én kerülök sorra.

- Chicken  please- mondom szerényen és biztos ami biztos mutatok is az igen szépen megsütött combokra, majd a mutatóujjamat rábököm a kockára vágott sültkrumplira.

Kaja a tálcán, tudom ennyi elég lesz, viszont üditőben én vagyok mohó, három nagy pohár sprite-ot is kitöltök és elindulok Imréék után akik  Karcsi asztalához telepednek le - mindig is taktikusak voltak- igy én is oda ülök .

Ekkor üt be a mennykű! Ahogy leteszem a tálcát, felborul az egyik pohár és szépen le is gurul a földre, jó, el nem törik de a 3 deci üditő szépen terit.

Szinte azonnal felugrik két asztallal arrébról egy testes fekete asszonyság és éktelen rikácsolásba kezd.

Hát ez kész, meg fog ölni, minimum felpofoz, ami végeredményét tekintve ugyanaz csak elhúzódó kórházi kezelés előzi meg.

És csak mondja és mondja, én  húzódok a mosogató felé, hátha valaki megszán egy felmosóronggyal és kompenzálhatok valamit, de már itt is van asztalnál.

Felkapja a poharamat, az üreset, és nyújtogatja felém.

Kérdően nézek Karcsira, hát csak Ő a főnök, meg angolul is beszél, de mielőtt szólhatna, az amazon elrobog a cola-automatához a sorral szemben, újratölti, majd leteszi az asztalomra, majd közli, amit kifizettem az jár - ezt ugye Karcsitól tudom meg később-

ezek után kihoz egy sárga táblát, rajta vigyázat, csúszik felirat és  belehelyezi a tócsám közepébe.

Utána visszavonul és folytatja az ebédjét.

Na mondom magamnak:

- Tivadar, itt azért úgy néz ki, másképpen működnek a dolgok.

Ezek után már meg sem lepődöm, hogy a csirkém mézes csirke a sültkrumplim meg sült banán.

Délután még van négy óránk, elég nehéz kaja után nekiállni megint, amúgyis 2 óra körül van a legmelegebb, de csináljuk becsülettel, külön jó érzés látni, hogy majdnem legörebbként igencsak az élen haladok. Persze nem magamnak vagyok öreg, a huszonéveseknek, de nem baj én is igy voltam vele annak idején.

Közben amikor tehetem  mondom mindenkinek, lakásgondjaim vannak és láss csodát, van egy fiú, aki éppen New Yorkba készül és átadná az apartmanját.

- Kicsit hülye, de tényleg költözni készül- mondja Tibi.

Azt, hogy van probléma agyilag a sráccal többen megerősitik, pedig semmi különös nem látszik rajta, amúgyis a lakása kellene, nem lakótársat keresek.

- Megnézheted már ma - mondja, három nap múlva utazom.

- Az nekem nagyon jó - bár két napot igértem a mostani helyemen. Mit szólnál ha a költözésem előtti éjjelre betenném a hátizsákom, azután majd el leszek valahol reggelig.

- Hát azt nem lehet.

- De miért? - beteszem egy sarokba és annyi.

- Nem lehet, nem tudom mi van benne.

- Kinyitom előtte, mielőtt ott hagyom.

- És ha loptad, ami benne van?

Feladom.

- Jó, akkor majd megoldom, de ma meló után megnézném - bár tudom, bármilyen, nekem kell és azt is tudom, nincs rá pénzem.

Megyünk a lakása felé, mit megyünk, vonszoljuk magunkat.

Az egyik gyalogosátkelónél piros, de mérföldekre nincs kocsi.

- Nem megyünk át? - kérdezem, sehol semmi forgalom.

- Nem, az gyanús -válaszol.

- OK , akkor várjuk meg a zöldet.

- Az is gyanús.

Azért átjutunk valahogy, a lakás kicsi, egy szoba, ami konyha is rezsóval meg egy zuhanyzó-wc. Jelen pillanatban tökéletes, megkeressük a tulajdonost, hogy én jönnék 3 nap múlva - bár még nem tudom miből  - Ő meg rábólint.

Irány haza.

- Minden OK, három nap múlva tudok költözni.

- Kettőt mondtál.

- Jó, akkor kettő, de legalább hagy zuhanyozzak le.

Ebbe belemennek, villámgyors zuhanyzás, be a szobába, elalvás előtt még beszélgetek egy gekkoval.

- Kerestem 80 dollárt, van lakásom, munkám, már csak a lakbért kell megszerezni.

Vagyis, dehogyis nem probléma. Az egyik legnagyobb belpolitikai gondja az államoknak.

Oda is tettem volna szivem szerint egy nagy -római- I-est a cimbe, mert egy bejegyzésben képtelenség körüljárni a bevándorlási politikát, a mexikóiakat, a többször megkiserelt "amnesztia" törvenyt, amit ha kis többséggel is de a szenátus lassan 20 éve elutasit, bármilyen formában is nyújtják be.

A legközelebb a megvalósuláshoz a  Kennedy-Spencer szenátorok által benyújtott törvényjavaslat volt. Teljesen megvalósithatónak tünt és mivel egy demokrata és egy republikánus szenátorról volt szó, nagyon igéretes volt az elfogadása.

Hiányzott pár szavazat, talán ha négy-öt, de az éppen elég.

Ma már Kennedy is hiányzik, Isten nyugosztalja, sokat tett a bevándorlók helyzetének rendezéséért.

Később visszatérek erre, mert félelmetes összegek tünnek el adómentesen az országból és elég nagy probléma, hogy olyan 15 millio ember dolgozik feketén itt, most nézzük, hogy megy ez az életben.

Valamint kezdjük persze közép - és keleteurópával, mert azt értelemszerűen jobban ismerem, másrészt a mexicoi, jamaicai munkások külön bejegyzést igényelnek.

Tehát, az ember, mármint én , eljut a végső elhatározásig, irány amerika!

Sötétben való tapogatózás, ismerős ismerősének keresése, expressz újság, ahol ténylegesen van esély olyan 20 ezer forintért eljutni egy úgynevezett amerikai kontraktor telefonszámáig.

Az amerikai kontraktor általában orosz, litván, cseh, román, néha magyar.

Jellemzően abból él, hogy illegális munkásokat foglalkoztat. Rendelkezik zöld kártyával, vagy már éppen amerikai és munkát  kinál.

Valamelyik hotellel, áruházzal, akármilyen épitőipari céggel áll kapcsolatban, akikkel leszerződik a szükséges munkára. Innentől az amerikai törvények szerint  az adott céget nem érdekli kiket foglalkoztat.

Csak néha, de erről később.

Menjünk sorjában, a dolog a mai napig működik, bár tény, szeptember 11-e után sokkal nehezebben, de működik.                                                                                      

Az első telefonszám a legnehezebb, vagyis inkább annak tünik. Ha például valaki ismeri a Népszava-Szabadság nevezetű sajtóterméket, már válogathat a munkák között. Ma is hirdet az az illető, aki kicsit később elhelyezett egy Targetben éjszakai munkásként, és teljesen adómentesen levont a fizetésemből 750 dollárt.

Tulajdonképpen nem a Targetben helyezett el, hanem a Targetnek dolgozó litván kontraktornál, aki a Targetnek dolgozott és aki szintén levont 750 dollárt, igy teljes egy hónapot a jólétükért dolgoztam.

Ez már  Hilton után volt, de a Hiltonra még visszatérek.

A kontraktor - maradjunk a Targetnál - havi 10 ezer dollárért elvállalja az éjszakai takaritást és felvesz 3 feketemunkást, akiknek fizet 4.500 dollárt.

A különbözet teljesen adómentesen az övé, a dolga tulajdonképpen kimerül abban, hogy 2 hetente hozza a csekket és kapcsolatban áll az áruházzal.

Bérli a lakást, ahol a melósok, eleinte én is, laknak és nem kell mondan,i a bérleti dijnál nagyobb összeget von le a fizetésből.

Ezentúl egy rozzant VAN-el megoldja a munkába szállitást, aminek költségét szintén minuszolja, jelentősen túlárazva azt is.

Bizony kedves amerika, a dolog ma is műküdik és nem csak az adó hiányzik az országnak, hanem a sok kimenő dollár. Az illegálisok jelentős része 1-2 évre tervez, gyüjtöget, nem költ, azután kiviszi a pénzt.

Szeptember 11-e előtt pofonegyszerű volt ID-hoz vagy jogositványhoz jutni, ami tökéletesen elég volt bankszámlanyitáshoz.

Onnantól szabad a vásár.

Még most is meg lehet szerezni, de lényegesen bonyolultabb, de senki se aggódjon a kontraktorok élnek és virulnak, ma is ismerek nem egyet-kettőt aki illegálisokat foglalkoztat. Nem, nem vagyok bűnpártoló, elég az interneten szétnézni.

Sokszor és permanensen nem értem , miért nem kezeli a problémát határozottabban az USA, bár ar arizoniai törvény már jó lépésnek tünik.

Ott már vizsgálhatják, mit keresel itt.

A többi 49 államban a rendőr meg sem kérdezheti a státuszod, maximum elküldhet biróságra, ha vétessz a  törvény ellen.

A vicc, hogy a biróság sem foglalkozik vele, mert nem bevándorlási biróság.

Én is voltam, jogositvány nélküli vezetésért - a nemzetközit már nem fogadták el - lényegesen túl lépve a kétszer 6 hónapra megkapott fehér kártyát.

Igen, törvényt sértettem ezzel de a biró csak 100 dollárra büntetett meg és mentem utamra.

Erről is később, érdekes volt a tárgyalás.

Egyes vélemények szerint a rendőr azért nem vizsgálhatja a státuszodat, mert ha megtenné, sok illegális nem tenne bejelentést ha büncslekmény áldozata lenne, vagy ha közlekedési balesetben lenne érintett, inkánbb elrohanna a helyszinről.

Feltéve ha tudna persze.

Azért láthatóan tesznek az illegális munka visszaszoritásáért, lépésről lépésre haladnak és ennek örülök, de tény egy teljesen új bevándorlási törvényre lenne szükség. Tulajdonképpen amnesztia törvényre de ezt a kifejezést érezhetóen kerülik.

Az itt lévőket, már aki maradni akar és nem követett el büncslekményt, dolgozik és adózni akar, továbbá biztositást  is fizetne, azokat legalizálni kellene, azután lezárni a határokat és komoly idegenrendészeti tevékenységet folytatni.

Magyarán a rendőrségnek megadni a jogot az ellenőrzésre.

Ez érdeke az országnak - sok sok befolyó adó, a kontraktorok kiiktatása, a bűnözők deportálása - és az itt becsületesen dolgozóknak egyaránt, akik nagy részének a munkájára szükség van.

Pénteken megyünk vissza a Hilton tetejére.

Elsőre meglep a belmagasság, lábujjhegyen elérem a plafont, és furcsa a félhomály, de ez később természetes lesz.

Két huszonéves srác és egy lány fogad, mint emlitettem, nem túl boldogok, de megmutatják a szobámat.

Nincs vele baj, egy szoba, benne egy matrac, világitás nincs de tényleg nem érdekel, nem nyaralni jöttem.

 - Nincs munka és pár napon belül jön egy barátunk, addig  lakhatsz itt.

Kicsit meglepő, de mit lehet erre mondani?

- OK, van még pár telefonszámom, fel fogom hivni és gondolom erre elég pár nap, köszi addig is. Lefeküdnék pár órára.

- Előtte gyere velünk, elviszlek a kontraktorhoz, majd Ő megmondja, nincs munka.

- Tökéletesen elhiszem neked, ezért felesleges elmennünk. Ha nincs, nincs.

- De, megyünk, gyere itt a kocsi, megyünk a kontraktorhoz.

Mondom megint, hogy elhiszem, de nincs rá értelmes válasz, még ekkor, hogy miért kell mennem.

Későbbről persze már tudom, ezek a lakások a kontraktorok nevén vannak, tehát ha nekem bebizonyitják, hogy nincs munka, nem lakhatok ott tovább. A cél egyértelműen ez.

Még kisérletezem, hidd el megértem, nem kell ezért elmenni az összekotőhöz.

Szerinte kell.

Beülünk egy Ford Van-ba, és elindulunk. Útközben elmesélik, hogy mozit takaritanak, 1.200  dollár körül keresnek havonta, meg az elszórt apró, nagyon szar meló, az amerikaiak piszkosak, rendetlenek, tucatjával szedik fel a rántottcsirkecomb maradékokat a szék alól, de amúgy nincs munka, főleg nekem. Álmos vagyok, robogunk az éjszakában, gyorsan és agressziven vezet, de mit tudom én hogy megy ez itt? Az unokatestvére és a barátnője is jön velünk, olyan 40 perc és megérkezünk.

Meleg van még  éjjel is, de megyünk be egy nagy épületbe, ahol meg hideg és sok mozi.

Elég gyorsan megtaláljuk a kontraktort, 30-as magyar férfi, aki, minő meglepetés, közli, jelenleg nincs munka, amit én tudomásul veszek és öt perc múlva száguldunk vissza az  apartmanba.

Kiraknak és mennek vissza dolgozni.

Lefekszem, második éjszakám amerikában, egy gecco rohangál a falon, nagyon meleg van, de nem akarom használni a légkondit. Nem otthon vagyok. Még nagyon nem.

Már régen ébren vagyok, de nem akarok mozdulni, tudom melóztak éjjel, pihennek

pedig hát pisilnék meg ennék valamit.

Mikor az első hangokat meghallom, kimerészkedek.

- Jó reggelt.

- Van itt nem messze egy bolt, elviszlek ha kaját akarsz venni, úgyis megyek én is.

Na mondom, egy emberi hang és élek a lehetőséggel, megveszem a legolcsóbb virslit és a legolcsóbb kenyeret. Azután " haza".

Kaja közben beszélgetünk, újra és újra elmondja, milyen szar itt, jön a haverja és mennem kell. Újra tudomasul veszem, megkérem, adjon még két napot, addig tuti felhivnak New Yorkból és lépek le.

Tényleg csak jó szándékból mondom neki, nekem ezt a cimet adták, én nem akartam idejönni és sajnálom, ha nem érzi jól magát itt.

- Mi az hogy nem érzem jól magam? - robbant. Én nagyon jól érzem magam, itt van a kertben egy medence -igaz nem használom, de használhatnám - és hogy jössz Te ahhoz, hogy eldöntsd, hogy érzem magam?

Kirohan az ajtón majd vissza és ökölbe szoritott kézzel, ütésre lendülő karral  áll felettem.

Nem nagyon értem az indulatot, de tudom, ha felállok, verekedni fogunk, bár magam sem tudom miért. Nem tudom nyernék-e vagy veszitenék, de tudom, nem akarok verekedni, ezért ülve maradok. Nyugtatom.

- OK holnap lelélepek, nem kell a botrány.

Megnyugszik. De még mindig nem hivnak New York-ból, itt meg láthatóan nem mardhatok.

Este elmennek dolgozni, mielőtt megjönnek reggel, lelépek, mászkálok mindenfelé, elég kilátástalan minden. Délután hazamegyek mert várom a hivást, de nem jön.

-Hány napot akarsz még maradni?

- Kettőt ha lehet - bár fogalmam sincs hova megyek 2 nap múlva.

Ebben maradunk.

Másnap a másik srác, az unokatestvére ad egy telefonszámot.

- Ezek romániai magyarok, keresnek  munkásokat a tetőre.

Rögtön tárcsázom, kis akcentussal, de tökéletes magyarsággal találkozom ezután és percek alatt megbeszéljük, akár holnap reggel kezdhetek, napi 80 dollár a 7elevennél felvesznek reggel.

És én ott is vagyok, megkezdődik tetőszigetelői karrierem a Hilton tetején, de még mindig kérdés, hol fogok lakni?

Majd lesz valahogy. Igy reggel 8 felé a fülledtségen kivül nem vészes a forroság, később az lesz, de én most tele ambicióval megmarkolom az első utamba kerülő furikot és elkezdek vele rohanni felfelé a pallón.

A furik megakad a kerék előtti vason és én a szarvain lógva a levegőbenn várom, hová érkeztet a gravitáció.

 A helyzet komikus de nem veszélytelen, a tetőn dolgozó magyar feketemunkások nem is mernek röhögni.

Csak később, de akkor nagyon.

Nem tört el semmim, van munkahelyem, nincs pénzem és lakásom.

Itt tartunk most.